ismeretvadász

Kivonat a Facebookon lefolytatott vitából

János Smirg to  Földes Földes:

February 16 at 5:09pm ·

Földes Földes to János Smirg: a társterületekről is informálódnom kellett, ő pedig a címben általam jelzett emberi dimenziókról írt. Az ő jelenségtanát folytatta más és más irányban Heidegger, Sartre, Merleau-Ponty, és alapjaiban újjáépítette Alfred Schütz, aki a modern szociológia egyik vezéralakja lett. Az egész kontinentális gondolkodásmódot teljesen elutasította Schlick és Carnap, tehát az általam már bővebben idézett logikai pozitivizmus és a nyelvfilozófia. Husserlnek még az ellenlábasai is nagyszabású teoretikusok voltak. Módszerét alkalmaztam a kelet-európai átalakulásra, melynek súlyos negatívumait ezen az alapon is lehetett előre látni. (A globális társadalom-és országismeret, benne az Annales módszertana alapján is.Legfőképpen azonban a második világháború utáni évtizedek nemzetközi gazdasági és politikai megatrendjei alapján.)

János Smirg‎ to Földes Földes

Miután a népirtás felidézésével egyértelmű ítéletet mondtál az antiszemita nézet, benne Heidegger nézete fölött, folytatod az utóbbi fő művéből vett közléseket: https://foldeskaroly.wordpress.com/…/parmenides-aristotle-…/ Talán nincs kapcsolat a mű tartalma és a náci antiszemitizmus között?

Károlyi Tibor‎ to Földes Földes

János Smirg: Elismerheti H. hozzájárulását az európai gondolkodáshoz, ha az említett kapcsolat nem áll fenn.

Földes Földes to Károlyi Tibor: nem áll fenn.Olvasói szerepkörben foglalkoztam vele, mint egyéb filozófusokkal. A létezés deduktív elméletét csúcsra járatta, az életvilág számos jelenségét bírálta, a halálról érvényeset tudott mondani, a történeti nézőpontot tovább vitte.A végsőkig következetesen igyekezett alkalmazni a fenomenológiai módszert a fogalmak, köztük a görög klasszikusok fogalmainak kritikai elemzésére.Bekapcsolta mindebbe Pál apostol, Augustinus, Luther, Jaspers tanulságait az érzelmi tapasztalatról. Nem tagadta meg a régi filozófiát, de saját kategóriáiban írta azt át.Ám a létezést megértő létező horizontjára szorítkozó világértelmezési rendszere számomra elfogadhatatlan. Szövegének önmagukban is érthető lapjaiból mazsoláztam a honlapon. Ízlésem inkább a vele szemben álló (szellemi ősként Francis Baconra hivatkozó) modernekhez közelítene, de mint rendszernek, a nyelvi és logikai pozitivizmusnak sem vagyok a követője.

Hetek

...

Jött a gettó, a zsidóüldözés. Úgy tudtuk, hogy alá van aknázva a ház, és közben nem volt. Ez volt a mese. Halálfélelem, kilátástalanság, sorstalanság, jól mondja az író. A tizenhárom éves gyerekre rászakad ez az egész, a Dohány utcai kertben csak a tetemek voltak temetetlenül, egymásra hányra. Ahova csak mentem, tetem volt.
Mennyi ideig tartott ez?
– Szerintem még felszabadulás után is.
Szétrohadtak?
– Szétszedték őket.
Iszonyatos szag lehetett.
– Fogott már meg halottat?
Soha.

– Ne is fogja.

...…

...

Néhány perc múlva megjelent egy orosz gyerek hatalmas, ragyás, kozák, meglátta a csillagot, és odajött hozzám. Először azt gondoltam, le akar szúrni, de levágta a csillagot, ledobta a földre, és rátaposott. Bánom, hogy nem tettem el – de akkor kinek volt ez az eszébe – és adott egy barna kenyeret. Tudja, mi volt az akkor? Az élet volt. Mostanában, hogy gondolkodom, mindig eszembe jut, hogy egy félkilós veknit akkoriban otthon hogy tudtunk annyi szeletre szétvágni. Ez művészet volt, hogy mindenki kapjon egy papírvékony kenyeret.

 Földes Károly írja a blogot

MARTIN HEIDEGGER (1889-1976): MI A METAFIZIKA? (1929)

(részletek)

Kulcsszavak: egzisztencia*, szorongás, önmegértés, tudományfilozófia

Jelenvalólétünket – a kutatók, tanárok és tanulmányaikat folytatók közösségében – a tudomány határozza meg. Minden tudományban, amikor annak legsajátabb célját követjük, magához a létezőhőz viszonyulunk. Ez a létezőre irányuló kitüntetett világvonatkozás az emberi egzisztencia szabadon választott magatartásán nyugszik, ez a magatartás vezérli. Persze, az ember tudomány előtti és tudományon kívüli cselekvése és viselkedése is a létezőhöz viszonyul. A tudomány abban tűnik ki, hogy sajátos módon kifejezetten és egyedül magát a dolgot engedi szóhoz jutni.

Csak a létezőt kell kutatni és – semmi mást; egyedül a létezőt és – semmi egyebet; csakis a létezőt és rajta kívül – semmit. Hogyan is áll a dolog ezzel a Semmivel? A Semmit a tudomány kifejezetten elutasítja és feladja mint semmis-jelentéktelent. Csakhogy: nem éppen akkor ismerjük-e el a Semmit, amikor így feladjuk? A tudomány semmit sem akar tudni a Semmiről. De ugyanilyen biztos ez is: ott, ahol a tudomány kísérletet tesz rá, hogy megfogalmazza a maga lényegét, a Semmit hívja segítségül. Azt veszi igénybe, amit elvet. Miféle meghasonlott lényeg lepleződik itt le? Amikor pillanatnyi egzisztenciánkon – amelyet a tudomány határoz meg – elmélkedünk, egy összeütközés kellős közepébe jutunk. Ez a vita már elindított egy kérdezést. Most már csak arra van szükség, hogy a kérdést megfogalmazzuk: hogyan áll a dolog a Semmivel?

Már az első nekifutás a kérdésnek valami szokatlant mutat. Ebben a kérdezésben eleve úgy tesszük fel a Semmit, mint valamit, ami így és így „van” – mint létezőt. Csakhogy pontosan a létező az, amitől a Semmi teljességgel különbözik. Ennek megfelelően eleve nem lehetséges semmiféle válasz a kérdésre. Hiszen a válasz szükségképpen ilyen formájú: a Semmi ez és ez („van”)*. A Semmit illetően kérdés és felelet egyformán értelmetlen. A gondolkodás rendszerint felemlegetett alapszabálya, az elkerülendő ellentmondás tétele, az általános „logika” elveti a kérdést. Mert a gondolkodás, amely mindig valamiről való gondolkodás, a Semmiről való gondolkodásként saját lényege ellen kellene hogy cselekedjék. De vajon kikezdhetjük-e a „logika” uralmát? Vajon nem az értelem-e az úr a Semmire vonatkozó kérdésben?

Hiszen egyáltalában csak az ő segítségével tudjuk a Semmit meghatározni és mint problémát

megközelíteni, még ha e probléma fel is emészti önmagát. Mert a Semmi a létező mindenségének tagadása, az éppenséggel nem-létező. A tagadás azonban a „logika” uralkodó és kikezdhetetlen tanítása szerint egy sajátos értelmi tevékenység. Csak azért van a Semmi, mert van a Nem, azaz a tagadás? Vagy fordítva áll a helyzet? Csak azért van a tagadás és a Nem, mert a Semmi van? Ez nincsen eldöntve, sőt, kifejezett kérdésként sem fogalmazódott még meg. Mi azt állítottuk: a Semmi eredendőbb, mint a Nem és a tagadás. Ha ez az állítás helyes, akkor a tagadásnak mint értelmi tevékenységnek a lehetősége s ezzel maga az értelem is valamilyen módon a Semmitől függ. Hogy is akarhat akkor az értelem a Semmi felől dönteni?

Talán csak az derül ki a végén, hogy a Semmire vonatkozó kérdés és válasz látszólagos értelmetlensége a – 67 – nyughatatlan értelem vak csökönyösségén nyugszik? A Semmi a létező mindenségének teljes tagadása. Vajon a Semminek ez a jellemzése nem mutat-e végül is olyan irányba, amelyből és csakis ebből utunkba kerülhet? Ahhoz, hogy mint olyan teljességgel tagadhatóvá váljék a létező mindensége, mely tagadásban azután maga a Semmi megmutatkozhatnék, a létező mindenségének előzőleg adottnak kell lennie.

Amilyen biztos az, hogy a létező egészét önmagában soha abszolút módon nem ragadhatjuk meg, olyan bizonyos az is, hogy valahogyan mégiscsak a maga egészében lelepleződött létezőbe állítottan lelünk önmagunkra. A hangoltság, melyben valaki így vagy úgy „van”, lehetővé teszi, hogy általa áthangolva az egészben vett létezőben tartózkodjunk. A hangulatnak ez a diszpozíciója* nemcsak hogy a maga módján minden esetben leleplezi az egészében vett létezőt, hanem egyszersmind ez a leleplezés jelenvalólétünk* alaptörténése. Amit ily módon „érzéseknek” nevezünk, az nem egyszerűen gondolkodó és akaró magatartásunk futólagos kísérő jelensége.

Csakhogy éppen amikor a hangulatok ily módon az egészében vett létező elé vezetnek el bennünket, akkor rejtik el előlünk a Semmit, amelyet keresünk. Most még kevésbé lesz az a véleményünk, hogy a hangulatilag megnyilvánult egészében vett létezőnek a tagadása a Semmi elé állít bennünket. Ilyesmi megfelelő módon eredendően csak egy olyan hangulatban történhet, amely legsajátabb leleplezési értelme szerint a Semmit nyilvánítja meg.

Megtörténik-e az ember jelenvalólétében egy olyan hangoltság, melyben ő maga a Semmivel szembesül? Ez a történés csak pillanatokra lehetséges, és – jóllehet elég ritkán – valóságos is a szorongás alaphangulatában. A szorongásban – azt mondjuk – „otthontalannak érezzük magunkat”. Nem tudjuk megmondani, mitől otthontalan, valaki egészében érzi így magát. Minden dolog, mi magunk is, közömbösségbe süllyedünk. Az egészében vett létezőnek ez az elmozdulása, ami a szorongásban körülvesz bennünket, szorongat minket. Nem marad támaszunk. Ami marad és ami ránk tör – midőn a létező elsiklik – az ez a „nincs”. A szorongás megnyilvánítja a Semmit. A szorongásban az egészében vett létező talajtalanná válik. Milyen értelemben történik ez meg? Azt talán mégsem akarjuk állítani, hogy a szorongás megsemmisíti a létezőt, hogy ily módon meghagyja számunkra a Semmit. Hogyan is tehetné ezt, amikor a szorongás éppen az egészében vett létezővel szembeni tehetetlenségben találtatik.

A Semmi sajátosan a létezővel és a létezőn mint valami elsikló egészen mutatkozik meg, ezt a létezőt mint a teljességgel másikat nyilvánítja meg – a Semmivel szemben. Csak a szorongás Semmijének világos éjszakájában keletkezik a létező mint olyan eredendő nyitottsága: hogy az létező – és nem Semmi. De ez az általunk beszédünkben hozzámondott „és nem Semmi” nem valami járulékos magyarázat, hanem egyáltalán a létező megnyilvánulásának előzetes lehetővé tétele. Csak a Semmi eredendő megnyilvánulásának alapján képes az ember jelenvalóléte hozzáférni a létezőhöz és beléhatolni.

Jelenvalólét annyit tesz: beletartottság a Semmibe. A jelenvalólét, minthogy beletartja magát a Semmibe, már eleve túl van az egészében vett létezőn. Ezt a létezőn való túllétet nevezzük

transzcendenciának*. Ha a jelenvalólét létezése alapjában nem transzcendálna, s ez itt azt jelenti, hogy nem tartaná bele magát eleve a Semmibe, akkor sohasem viszonyulhatna a létezőhöz, tehát önmagához sem. A Semmi eredendő megnyilvánulása nélkül nincs Önmagalét és nincsen szabadság. A Semmi közvetlenül és többnyire a maga eredetiségében elleplezett a számunkra. Mi által van elleplezve? Azáltal, hogy meghatározott módon teljesen bele vagyunk veszve a létezőbe. Minél inkább a létező felé fordulunk tevés-vevésünk során, annál kevésbé hagyjuk azt mint olyant elsiklani, s annál inkább elfordulunk a Semmitől. S annál biztosabb, hogy a jelenvalólét nyilvános felszínére tolakszunk.

Mi tanúsítaná behatóbban a Semmi állandó és kiterjedt, bár elleplezett megnyilvánulását jelenvalólétünkben, mint a tagadás? A Semmi a tagadás eredete, nem pedig megfordítva. Ha pedig így a Semmire és a létre irányuló kérdezés mezején megtöretett az értelem hatalma, akkor ezzel eldőlt a „logika” sorsa is a filozófián belül. A „logika” eszméje feloldódik egy eredendőbb kérdezés örvényében.

A jelenvalólétnek a rejtett szorongás alapján való beletartottsága a Semmibe az egészében vett létező meghaladása: a transzcendencia. A Semmire irányuló kérdezésünk magát a metafizikát állítja elénk. A metafizika a létezőn túlra kérdez, méghozzá azért, hogy a létezőt mint olyant a maga egészében a megértés számára visszanyerje. A Semmi nem lesz többé a létező meghatározatlan szembenálló párja, hanem mint a létező létéhez tartozó lepleződik le. Mert maga a lét lényegében véges, és csak a Semmibe beletartott jelenvalólét transzendenciájában nyilvánul meg.

A tudományos jelenvalólét egyszerűsége és ereje abban áll, hogy kitüntetett módon viszonyul magához a létezőhöz és egyedül ahhoz viszonyul. A Semmit a tudomány egy fölényes gesztussal fel szeretné adni. Most azonban a Semmire vonatkozó kérdezésben világossá válik, hogy ez a tudományos jelenvalólét csak akkor lehetséges, ha eleve beletartja magát a Semmibe. Csak akkor érti meg magát abban, ami, ha nem – 68 – adja fel a Semmit. A tudomány állítólagos józansága és fölénye nevetségessé lesz, ha nem veszi komolyan a Semmit. Csak azért teheti a tudomány vizsgálódás tárgyává magát a létezőt, mert a Semmi megnyilvánul.

A létező a maga egész furcsaságában csak azért tör ránk, mert a létező alapjaiban a Semmi megnyilvánul. Csak ha gyötör bennünket a létező furcsasága, csak akkor ébreszti fel bennünk és vonja magára csodálkozásunkat. Csak a csodálkozás alapján – azaz a Semmi megnyilvánulásának az alapján – jön elő a „Miért?”. Az okokra bizonyos módon rákérdezni, s valamit megokolni csak azért tudunk, mert lehetséges a Miért mint olyan. S csak azért van egzisztenciánk kezébe adva a kutató sorsa, mert kérdezni és megokolni tudunk. A Semmire vonatkozó kérdés bennünket, a kérdezőket tesz kérdésessé. Ez metafizikai kérdés.

Az emberi jelenvalólét csak akkor tud létezőhöz viszonyulni, ha beletartja magát a Semmibe. A létezőn való túllépés a jelenvalólét létezésében történik meg. Ez a túllépés azonban maga a metafizika. Ebben a következő rejlik: a metafizika „az ember természetéhez” tartozik. Sem nem az iskolás filozófia egyik ága, sem pedig az önkényes ötletek mezeje. A metafizika az alaptörténés a jelenvalólétben. Amennyiben az ember egzisztál, bizonyos módon megtörténik a filozofálás. A filozófia a metafizika beindítása, az, amiben a metafizika eljut önmagához és kifejezett faladataihoz. A filozófia csak azáltal indul be, ha saját egzisztenciánk sajátlagos módon beugrik az egészében vett jelenvalólét alaplehetőségeibe. Ezen beugrás szempontjából a következő a döntő: először teret adni az egészében vett létezőnek; azután átengedni magunkat a Semminek, azaz megszabadulni azoktól a bálványoktól, amelyekkel mindenki rendelkezik, s amelyekhez oda szokott lopódzni; s végezetül hagyni, hogy szabadon lebegjünk, hogy állandóan visszalendüljünk a metafizika alapkérdéséhez, amely magát a Semmit kényszeríti ki: Miért van egyáltalán létező, nem pedig inkább Semmi?

Jegyzetek

egzisztencia – az ember mint önmegértő, véges létező

„van” – a magyar nyelv jelen idő 3. személyben nem

használja a létigei állítmányt

diszpozíció – Heidegger kifejezése: hangoltság, melyben

kifejeződik az ember világra való ráutaltsága

jelenvalólét – Heidegger kifejezése: emberi egzisztencia

transzcendencia – tapasztalat feletti

Másolat. Részletek. Forrás: az alábbi. A ténylegesen beszkennelt állapotban csak egy jelet javítottam 120 szöveghelyen ő-re.Cím eredeti írásmódban:

“FILOZÓFIAI

SZÖVEGGYŐJTEMÉNY”

EGYETEMI JEGYZET

Szerkesztette:

KOVÁCS ZOLTÁN

LISZT FERENC ZENEMŐVÉSZETI EGYETEM

2009

ISBN 978 963 7181 43 6

A KIADÁSÉRT FELELİS:

A LISZT FERENC ZENEMŐVÉSZETI EGYETEM REKTORA

PÉLDÁNYSZÁM: 100

NYOMDA: MESTERPRINT KFT., BUDAPEST

Földes Károly írja a blogot

Pierre Bourdieu konstruktivista strukturalizmusa

“A konstruktivista strukturalizmus megjelölésében a „strukturalizmus” kifejezés a szerzőnél azt jelenti, hogy „a társadalmi világban a nyelven, mítoszon és a többi szimbolikus rendszeren kívül léteznek olyan objektív struktúrák, amelyek az ágensek tudatától és akaratától függetlenek, ám mégis képesek az ágensek gyakorlatait és megnyilvánulásait orientálni és megszabni”. A „konstruktivista” pedig azt hivatott kifejezni, hogy „mind a habitust alkotó észlelési, gondolkodási és cselekvési sémák, mind a mezőknek és társadalmi osztályoknak nevezett társadalmi struktúrák meghatározott társadalmi genezissel rendelkeznek”

Bourdieu relacionista – felfogása szerint nem a lét határozza meg a tudatot, vagy a tudat a létet, hanem kutatásaiban e kettő egymásra hatását vizsgálja, a viszonyrendszerre, relációra helyezve a hangsúlyt. Így jut el a habitus, a szokásrendszer fogalmához:

Habitus

A habitus definíciója

A habitus latin szó sokrétű jelentéstartalommal bír Bourdieu-nél. Jelent szokást, szokásrendet, az egyéni magatartás mögött meghúzódó attitűdök összességét, ízlést, gondolkodási sémát – általában életmódként szokták fordítani. Értelmezése szerint az egyes ágensek a szocializációjuk alapján alakítanak ki a társadalom kihívásaira reagáló megküzdési stratégiákat – ezek egy részét viszont mintegy készen kapják, szokásként a szüleiktől, ezért ezek számukra objektív adottságként jelentkeznek. Az egyénnel szemben objektív struktúrák először a társadalom szokásrendszerét/ habitusát határozzák meg. E szokásrendszeren keresztül aztán kihatással vannak az egyén által szocializált habitusra, és végső soron meghatározzák az egyének cselekvéseit. Ez a meghatározási folyamat azonban nem mechanisztikus, egy struktúra számtalan egyéni, de ugyanazon habitusban gyökerező választ válthat ki. Ebből viszont az is következik, hogy az egyén nem tud teljesen improvizálni és vadonatúj magatartást létrehozni, mivel nem tudja magát teljesen függetleníteni az elsajátított habitustól. Ezért a habitus, mivel meghatározza az egyén látásmódját, segít újratermelni azokat az objektív struktúrákat is, melyek végső soron létrehozták.

A habitus működése

A szokások egy legitim magatartási repertoárt kínálnak az egyénnek, ezért a lét objektív feltételei nem determinisztikus módon de meghatározzák az egyének cselekedeteit. Hogy az adott egyén a konkrét helyzetben – Bourdieu ezt praxisnak nevezi - hogyan viselkedik, azt a gyakorlati érzéke (sens pratique) fogja eldönteni. Bourdieu egy szemléletes példával világítja meg a habitus működését. Az alsóbb társadalmi rétegbe tartozók központi értéke a férfierő, ami kifejeződik az erős italok fogyasztásában, a nőkkel szembeni megalázó bánásmódban. Ennek az az oka, hogy ez a társadalmi réteg csak fizikai erejét tudja a termelés folyamatába felhasználni, ezért ennek a fizikai erőnek különleges fontossága van a család túlélésében, ami miatt az értékrendszer is ezt emeli piedesztálra. Emiatt viszont az ilyen családban felnövekvő gyermek ilyen modellt látva maga előtt, hajlamos lesz ennek a mintának megfelelően élni, de az nincs determinálva, hogy mind így is fog viselkedni. Viszont aki a családi értékrendet követi, az nem fog tudni továbbtanulni, mivel ez a családban nem volt érték, nem volt jutalmazott magatartás. Így végső soron a családi mintát követő személy maga is fizikai munkás lesz. Ha pedig sok a fizikai munkás, akkor azok a demokratikus viszonyok között nyomást fognak gyakorolni a kormányzatra, hogy fizikai munkát igénylő munkahelyeket hozzon létre, és ne például magas képzettséget igénylőt.

Egyéni és osztályhabitus

Bourdieu vizsgálódásainak középpontjában annak vizsgálata áll, hogy a társadalmi csoport magatartásrendje hogyan hat az egyéni viselkedésre. Másfelől viszont kutatja azt is, hogy milyen mechanizmusoknak határozzák meg maguknak az egyes társadalmi csoportoknak a viselkedését. Alapvető értelmezési egysége ezért a társadalmi osztály. Szembeszállva azonban a marxi felfogással, Bourdieu véleménye szerint a társadalmi osztályok életmódja, habitusa (mit fogyasztanak, milyen újságot olvasnak, milyen pártpolitikai preferenciáik vannak stb. ) alapján különülnek el egymástól. Ahhoz, hogy valaki egy másik osztályba lépjen be, nem elég gazdasági tőkét felhalmoznia, hanem el is kell sajátítania az adott osztályba tartozók habitusát.

“Ha definiálni kívánjuk az osztályhabitus és az egyéni habitus közötti kapcsolatot, azt mondhatjuk, hogy az osztály- (vagy csoport-) habitus interiorizált struktúrák, közös észlelési, fogalomalkotási és cselekvési sémák szubjektív, de nem egyéni rendszerének tekinthető... Valamennyi egyéni diszpozíciós rendszer a többi strukturális variánsának tekinthető, amelyben az adott osztályon és pályaíven belüli pozíció egyedisége fejeződik ki. Az ún. „személyes” stílus, vagyis az a különös ismertetőjegy, amelyet magán hordoz egy adott habitus valamennyi terméke, legyen szó akár egy gyakorlatról vagy egy műalkotásról, sohasem más, mint egyfajta eltérés egy korszak vagy egy osztály eredeti stílusához képest. Az egyéni habitusok közötti különbségek alapelve a társadalmi pályaívek egyediségéből származik, mely pályaívekkel kronologikusan elrendeződő és egymásra visszavezethetetlen meghatározottságok sora korrelál: a habitus... egy olyan kivételes integrációt valósít meg, amelyet egy osztály valamennyi tagjának az első, statisztikailag közös tapasztalatai uralnak .”

Bourdieu szerint a habitus főbb tulajdonságai a következők:

1. Hiszterézis: Ez a habitus azon tulajdonságát jelenti, hogy nem reagál azonnal az őt létrehozó struktúrák változásaira. A habitus így akkor is fennmarad, ha kifejezetten inadaptív az aktuális környezet kihívásaival szemben. Erre a jellemvonásra leginkább a Don Quijote-jelenség a legjobb példa.

2. A habitust struktúrák hozzák létre, de mivel meghatározza a társadalmi cselekvők magatartását, és látásmódját, ezért maga is struktúráló elemmé lép elő.

3. Transzponabilitás, azaz átvihetőség. Az egyes mezőkben elsajátított magatartásformák, habitusok átkerülhetnek más területekre is.

Mező-elmélet

Kutatásainak másik fő területe az ún. mezőelmélet megalkotása volt. Véleménye szerint a modern társadalmakban a társadalom világa differenciálódik: a társadalom által mutatott cselekmények - megvalósítandó céljuk szerint - társadalmi alterek, ún. mezők köré rendeződnek (pl. a művészeti, vagy politikai mező). A mező így végső soron bizonyos társadalmi pozíciók közti viszonyok összességét jelenti. Az egyes mezők sajátos logikájuk alapján különböztethetők meg egymástól. Egy mező sajátos logikáját a mezőben folyó játszmák és érvényesíthető aduk határozzák meg. A mezőben cselekvők közötti együttműködés a cselekvőket mozgató erőforrások és aduk függvényében strukturálódik. Az erőforrásokat Bourdieu tőkének nevezi, és megkülönböztet gazdasági, kulturális, társadalmi és szimbolikus tőkéket. A mezők relatív önállóságot élveznek a társadalom egészével szemben. A mezők hierarchizáltak és a bennük tevékenykedő ágenseknek a dominanciáért folytatott versengése dinamizálja őket. Így, a marxista filozófusokhoz hasonlóan Bourdieu is nagy jelentőséget tulajdonít a társadalom életében a küzdelemnek. De ellentétben a marxistákkal, Bourdieu szerint ez a küzdelem mindenekelőtt a mezőkön belül, és a domináns és a dominált pozíciók között zajlik - nem pedig társadalmi osztályok között. Minden mező sajátos szabályokkal rendelkezik ugyan, de vannak általános szabályok is: az újak és a régiek közötti harc, mindenki elfogadja a mezőn belüli játszmákat, és mindenki a saját túlélésére törekszik. A mező végső soron az a játéktér, ahol az egyes cselekvők a saját habitusuk által vezérelve folytatják a játszmáikat.

Tőke-elmélete

Bourdieu elemzési egysége a társadalmi osztály -ezt azonban nem marxi értelemben használja. Többször bírálja a marxistákat, hogy – mechanikusan ragaszkodva “a lét határozza meg a tudatot”-elképzelésükhöz – ökonomizmusba esnek: csak a materiális tényezőkre szűkítik le a társadalom által elsajátítható értékeket, és csak a materiális tényezők mozgását vizsgálják. Tőke-elméletével ezzel szemben Bourdieu a társadalom általános közgazdaságtanát akart megalkotni. Véleménye szerint a gyakorlat általános közgazdaságtanának ezért arra kell törekednie, hogy a társadalmi rétegződést meghatározó tőkét és a profitot valamennyi megjelenési formájában megragadja és leírja azokat a törvényszerűségeket, amelyek alapján a tőke különböző fajtái (vagy ami ugyanazt eredményezi: a hatalom különböző fajtái) kölcsönösen egymásba transzformálódnak.

Tőke-definíciója

Számára a tőke vagy anyagi formában vagy inkorporált formában felhalmozott munka, emiatt a tőke elsajátításával lehetővé válik a társadalmi energia elsajátítása. Strukturalizmusa ragadható meg abban, hogy azt vallja: a tőkefelhalmozás szabályai miatt a gazdasági élet nem olyan mint a szerencsejáték, ahol bármikor bárkiből milliomos lehet, de azonnal el is veszthet mindent; a tőkefelhalmozás időbe telik, és a tőke felhalmozása és elosztási folyamatai leképezik a társadalmi világ belső struktúráit. A hagyományos tőke-fogalom, a társadalomban lévő csereviszonyokra, az árucsere viszonyaira, a profit- maximalizálásra szűkül le. Az ily módon felfogott tőke mellett azonban a társadalmi csere egyéb, önzetlen formái is léteznek – ezek jórészt azért kerülték el a társadalomtudományi elemzést, mert az uralkodó osztály privilégiumai voltak. Bourdieu megkülönböztet gazdasági, kulturális és társadalmi (kapcsolati) tőkét.

Kulturális tőke

A kulturális tőke háromféle formában létezhet: inkorporált (azaz az egyén által belsővé tett, elsajátított készségek formájában) / tárgyiasult formában (pl. könyvek, lexikonok) / intézményesült formában. Az inkorporált, azaz a belsővé tett kulturális tőke elsajátítási folyamat következtében lesz valaki sajátja és maga is habitussá válhatik. Az elsajátítási folyamat során a képviselet kizárt és az elsajátító a saját erőfeszítéseivel fizet a tőkejavakért. Az intézményesült kulturális tőke elsősorban a titulusokat (iskolavégzett, phd stb.) jelenti melyek kifelé jelzik azt, hogy a titulus jogosultja rendelkezik egyfajta képességgel - függetlenül az aktuális tudattartamától, tudásától. A titulusok emiatt lehetőséget nyújtanak arra, hogy hordozójukat összemérjék más titulusok hordozóival. Egyes szakmák címekhez kötése egyben megmutatja azt az átváltási árfolyamot is, amely a kulturális tőke megszerzése és e tőke munkaerőpiaci értéke között van. Ebben figyelhető meg szerinte a modern társadalom papírimádata: a szakmák betöltéséhez iskolai végzettséget igazoló papírt követel meg a legtöbb munkaadó. A munka tényleges ellátásához azonban sok esetben nincs szükség arra a képzettségre, amelynek a meglétét elvileg a bizonyítvány igazolja. A papír megkövetelése ezért elsősorban azzal magyarázható, hogy ez kvázi biztosítékot ad a munkavállalónak, hogy a munkaadó olyan társadalmi osztályból jön, amelyik képes megfizetni a nevesebb egyetemek diplomáit, illetve amelyik ugyanazokat a kulturális mintázatokat adja át a gyermekének, mint amellyel a munkaadó is rendelkezik. Azaz végső soron az osztályhabitus meglétének igazolására szolgál.

A kulturális tőke vizsgálata során ugyanis Bourdieu kimutatta, hogy a francia iskolarendszer nemhogy megszünteti, hanem éppenhogy újratermeli a társadalmi különbségeket. A francia republikánus hagyományra, azaz a francia forradalom “Szabadság, Egyenlőség, Testvériség!” jelszavaira építő, a diákok másodlagos szocializációjának (a társadalmi normarendszer elsajátítása) színteréül szolgáló iskolarendszer ugyanis egyfelől olyan készségekre, képességekre – röviden: kulturális tőkére – épít, melyet a diákok a családban, azaz elsődleges szocializációjuk során sajátítanak el. Emiatt például az alacsonyabb státusú, kétkezi munkát végző szülők gyermekei számára a szülői példa nyomán elsősorban a család megélhetését biztosító férfierő és a férfias viselkedés lesz a követendő, és kiközösítik a jól tanuló diákokat a kortárscsoportokból. Bourdieu ebben a kontextusban hangsúlyozza, hogy az osztályhabitus legélesebben a nyelvhasználatban ragadható meg: a magasabb habitusúak kidolgozott nyelvi kődban beszélnek, míg az alacsonyabbakba tartozók korlátozottba. Másfelől a diákok az életben nemcsak a kulturális tőkéjük, hanem kapcsolati tőkéjüknek is köszönhetően fognak boldogulni. Ebből következően a jobb környéken lakó, emiatt jobban felszerelt, gazdag szülők gyermekei által látogatott iskolába járó gyerekek sokkal nagyobb előnyökkel lépnek be a munkaerőpiacra, mint például a vidékről érkező, és a nagyobb városokban esetleg semmilyen kapcsolattal nem rendelkező emberek.

Társadalmi tőke

Olyan erőforrásokról van szó, amelyek az egy csoporthoz való tartozáson alapulnak: a csoporthoz tartozás hitelképességet biztosít, illetve a csoport többi tagjának tudása, javai bizonyos mértékben kisugározódnak és egyben hozzáférhetőekké válnak a csoport minden tagja számára, pl. kölcsönös szívességek útján. A csoportidentitás szempontjából ezért kiemelkedő fontossággal bírnak a kapcsolatokat szentesítő ún. intézményesülési rítusok: pl valakit felvesznek egy exkluzív klubba; valaki házasságot köt. A csoportnak ezeket az intézményesülési rítusokat kontroll alatt kell tartania, mivel egy nem megfelelő személynek a csoportba engedése az egész csoport társadalmi tőkéjére kihat. Ez az oka, hogy a tradicionális társadalmakban a házasság – azaz, hogy ki kerül be a családba, nemzettségbe - soha nem az egyén döntése volt, hanem az egész közösségé, hogy elkerüljék a rangon aluli, ezért értékcsökkenéstmaguk utánvonó frigyeket. A tőke ezen formájában lehetséges a képviseleti elv: a főnemes például képviselheti az egész nemességet, vagy az egész országot; egy klánfőnök beszélhet az egész közösség nevében.

Tőkekonverzió

Bourdieu hangsúlyozza, hogy az egyes tőkefajták bizonyos feltételek megléte esetén átválthatók egymásba, azaz konverzálhatók. Ennek kapcsán a természetben érvényesülő energiamegmaradás törvénye mintájára úgy gondolja, hogy a társadalmi energia is megmarad: a látszólag felesleges energiakiadások, mint például ingyenes szívességek teljesítése a kapcsolati tőke megtartása érdekében igenis bírnak racionalitással. A kapcsolati tőke ugyanis például egy állás elnyerésénél kemény gazdasági tőkére is váltható.

Szimbolikus erőszak

Mint az látható, Bourdieu a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének folyamatában központi jelentőséget tulajdonított a kulturális és szimbolikus tényezőknek, és erősen bírálta a marxistáknak a gazdasági tényezőkre korlátozódó elképzeléseit. Bourdieu aláhúzza, hogy a domináns pozícióban lévők képessége, hogy ráerőltessék a saját kulturális és szimbolikus produktumaikat a társadalom többi részére központi szerepet játszik a hatalmi viszonyok újratermelődésében. Ezt a jelenséget szimbolikus tőkének, de gyakrabban szimbolikus erőszaknak nevezi, és kiemeli, hogy ez magába foglalja annak a képességét, hogy elfedjék a szimbolikus produktumok önkényes jellegét, és így azokat legitimnek mutatják be. A szimbolikus erőszak szélsőséges esetben oda vezethet, hogy nem is lehet társadalmi mobilitásról beszélni, hanem csak a meglévő társadalmi struktúrák reprodukciójáról.

A francia iskolarendszerről írt tanulmányában például azt állítja, hogy a francia iskolarendszerre is jellemző a szimbolikus erőszak. Azzal ugyanis, hogy nem veszi figyelembe az osztályozásnál a habitusbeli különbségeket és ezzel látszólag objektív követelményrendszert teremt végső soron elhiteti az alacsonyabb osztályba tartozókkal, hogy tényleg kevesebbet érnek, mint magasabb státusú és emiatt sikeresebb társaik. Ezáltal a francia iskolarendszer rejtett társadalmi diszkriminációt hajt végre. (Wikipedia)

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Földes Károly írja:

Történeti áttekintés a hatvanas -hetvenes évek világgazdasági fordulatairól:

Eurodollárok, két háború, reciklálás

A honlapomon is olvasható leírás a múlt század hatvanas éveinek egyik meghatározó gazdaságtörténeti átalakulásáról szól. https://foldeskaroly.wordpress.com/2016/10/06/eurodollars-two-wars-recycling/

Részben ezt vitatta meg a tanulókör:

https://www.facebook.com/profile.php?id=100009712749154&hc_ref=NEWSFEED

A Facebookon született reakciókat fordított időrendben tudom közölni:

Mentés

Földes Károly írja:

Rövidítve közlöm a honlapomon olvasható posztot a címben megjelölt témáról

https://foldeskaroly.wordpress.com/category/regi-nolblog-ismeretgyujtes-reflexiok/

Eredetileg az azóta megszűnt Nolblogon tettem közzé az alább megjelölt keltezéssel.

 italo|2008. Jan. 11.

Szövege:

Általában kívülről várjuk: értünk jön a kaszás. De hát az bennünk van, az élő szervezettől elválaszthatatlan. Ha nem lenne sejthalál, gyorsan elpusztulnánk, mint ahogy elpusztul az az ember, akinél a sejtburjánzást nem tudják megállítani a sejtgyilkosok, másképpen: a gyilkos sejtek. És az öngyilkos sejtek, mert a citológusok kimutatták, hogy az egészséges szervezet legkisebb egységei maguk is érzik, ha veszélyesen fölös a mennyiségük és önmagukat ritkítják, szinte önfeláldozó módon. Az öregedéssel azonban a sejtpusztulás a szükséges állományokat is eléri. Pontosabban a  szaporodó anyagba programozott újraképződési folyamat válik elégtelenné. Mert a kromoszómák reprodukciót kódoló sapkája (telomér) az osztódások során egyre rövidül és enzimjének elégtelensége már a szövetek újratermelését is veszélyezteti. A fordított esetben az enzim többlete kóros sejtburjánzást eredményez, amely összefüggést a telomér enzimgátló rákellenes terápiás eljárásokban hasznosítják.

Hibásan képzeljük két végpontnak az életet és a halált. A két végpont a születés és a halál. Ez az egyéni létezésre vonatkozik. Ha nem az egyénről van szó, hanem általában az életről, el kell ismernünk, hogy  ahhoz a halál ugyanúgy hozzátartozik, mint a születés.

A fentiek kutatói forrását is idéztem a megszűnt Nolblogon: Az élet része a sejthalál italo|2008. máj.19.-i posztban. Akkor Fésüs László akadémikussal beszélgetett Kácsor Zsolt (Népszabadság 2008-05-19). Ugyancsak a jelenlegi honlapomon található a szövege:

 – ...sejtjeink számára a halál természetes döntés. Olyannyira, hogy a haldokló sejt előre jelzi a többieknek: figyelem, készüljetek, meg fogok halni – mondja az ősz hajú professzor...

Sejtjeink folyamatosan halnak el és pótlódnak – folytatja tovább Fésüs László -, azaz leválnak környezetükről, zsugorodnak és feldarabolódnak. Az elhalás első jelét mutató sejteket a társaik folyamatosan letapogatják, azt figyelik, hogy életben maradnak-e, vagy az elhalásuk visszafordíthatatlan. Közben a haldoklók jelzőmolekulákat küldenek az őket később felfaló sejtek felé, hogy azok felkészülhessenek az eltakarítói feladatra. Végül az elhalt sejtek gyulladás és heg képződése nélkül nyomtalanul eltűnnek...

Témám további része már nem a halálról, hanem a születésről szól.

Nem sokkal az előbbiek után ugyanis bejegyzést írtam  Fésüs prof., brávó!italo| címmel2008. máj. 21-én. (Ez is olvasható a honlapon.) Szövege:

A minap idéztem Fésüs László akadémikus fontos kutatását sejtjeink születésérõl és haláláról. Ma pedig kalapot emelek elõtte az emberi-állati hibrid embriók létrehozását helyeslõ nyilatkozata miatt. Nem kell megijedni, a klón 99%  emberi és 1% állati szaporító anyagból jönne létre, kizárólag terápiás célokra. Jelentõsen kibõvítené sok, mindmáig reménytelen beteg gyógyítására rendelkezésre álló õssejtek mennyiségét.

Fésüs a pozitív londoni döntés másnapján, hazánkban elsőként javasolta, hogy a mi törvényhozásunk is hasonló szellemben alakítsa át az ide vonatkozó jogi normákat. ...Még nem is olyan régen az USÁ-ban elnökválasztást lehetett nyerni a hagyományos tabukhoz való stréber ragaszkodással. Ide tartozott az õssejt-kutatás szövetségi támogatásának korlátozása-megvonása, ami az egész géntechnológiai fejlesztést akadályozta.

Egységes frontba tömörültek a – más vonalon egymással is hadakozó – ultratradicionális világnézeti erõk ... és együttesen azt az elnökjelöltet támogatták, aki megfelelt az egyéni választás szabadságát korlátozó eszméiknek. Velük és a rájuk hallgató hívõkkel politikai szövetségben a jelölt mögött sorakozott fel és akkor győzni tudott a neokonzervatív irányzat...

... Kíváncsian várhatjuk, hogy a dogmatikus világnézeti konzervativizmus az emberi jogok és a szabad tudományos kutatás területén mikor adja fel az utóbbi évtizedekben megújult támadó cselekményeit. Időleges amerikai térhódítása ellenére a nyugati világban hosszabb távon aligha jár sikerrel, mert valójában már évszázadok óta visszavonulásban van és védekezni kényszerül. Viszont a fundamentális eszmék hívei által uralt országokban továbbra is offenzívában van, aminek ma nem látni a végét.

Hozzászólások az utóbbi poszthoz. Rövidítve:

1. akimoto 2008. 05. 22. 0:11

 Italo, én nem remélek gyors áttörést. Sok a visszahúzó erő

2. italo (szerkesztő) 2008. 05. 22. 0:43

 Akimoto, egyetértek veled és nem is számítok gyors áttörésre. Nyugaton akkor fordulunk a józan észhez, amikor kényszerhelyzet van, és egyre többször van.

3. akimoto 2008. 05. 22. 0:57

Pontosan erre gondoltam. Nem tudsz valamit az új energiaforrásokról? A bio lecsengett, de hallottam valami energiacelláról. Csak ha ismeretlen vadászterület a számodra.

4. italo (szerkesztő) 2008. 05. 22. 13:11

 Az, és ismeretlen területen nem is vadászom:) Szerencsére az egykönyvű fanatikusok, a hit feketéi sem járnak arra...

5. italo (szerkesztő) 2008. 05. 22. 21:52

A fehérbőrű fekete fanatikusok kényszeresen terjesztik a tanításukat arról, hogy mit nem szabad tenni a szerelemben, a születésszabályozásban, az embriókkal, stb. Mindig is bírálni, cáfolni próbálták az élettudományokat a hozzá nem értők szemtelenségével, amikor pedig lehetett: a kényszer támogatásával. Régebben bizonyos kozmológiai nézetekért is megégetés járt. A XIX. század óta a műszaki tudományokat már nem merik kikezdeni, ezek érdektelennek látszanak az ő szempontjukból. Jelenleg már az energia témája is kívül esik az ő csatározásaik tárgyán.

6. akimoto 2008. 05. 22. 22:04

 Italo, a hittel és a dogmákkal mint érvekkel egyszerűen nem lehet vitatkozni.

7. izomagyu 2008. 05. 22. 22:07

 hamarosan a klónozás is ki fog esni a témáik közül, különösen, ha valamelyiküknek, vagy családtagjuknak csak az mentheti meg az életét:)

8. italo (szerkesztő) 2008. 05. 22. 22:22

6,7, igen, egyetértek.
Ott sem mindenki fekete. A teológiát korszerűsítő nagytudású modernizátorok megtalálják azt az argumentációt mellyel a hitelveket össze tudják egyeztetni a legújabb kutatási eredményekkel is. Persze mindez vitatható, de ők nem mennek szembe a technikai és az ezzel együttjáró életmódbeli fejlődéssel.

9. italo (szerkesztő) 2008. 05. 22. 23:58

 A hívők nagy része is józan belátással intézi magánügyeit, gyakorolja a születéstervezést és ha kell, igénybe veszi pl. a lombikbébi programot. Sajnos azonban a modern hipokriták szerepe sem elhanyagolható. Ők azok, akik az aids terjedésének idején korlátoznák, tiltanák az óvszerautómaták felállítását középiskolákban és még Afrikában is óvszer-ellenes kampányt folytattak. A mélyen hívő nagy firenzei vajon a pokol melyik bugyrába lökné ezeket az emberellenes álszenteket?

10. lujza 2008. 05. 24. 2:54

 mert ilyen szentek vagyunk mi…

11. italo (szerkesztő) 2008. 05. 24. 13:24

 A replikád számomra ismeretlen személyekre vonatkozhat. “Mi” nem hisszük szentnek magunkat attól, hogy elitéljük az emberellenes álszenteket. A hangsúly azon van, hogy emberellenes, ami kiviláglik abból, hogy az aids leküzdésének akadályozóiról van szó. Mennyivel jobbak ezek, mint a mijanmári hunta?

12. kefir 2008. 05. 25. 22:53

 A politizáló bigottság számára az egyik fő támadási felület az emberi test nyílt bemutatása, leírása. Most éppen a Bodies című ismeretterjesztő kiállítás kapcsán riognak. A nevében vallást jelölő párt szóvivője úgy gondolja, hogy a tárlat meggyalázza az emberi méltóságot. “Mélységesen elítéljük”. Ranschburg Jenő ezzel szemben helyesen állapítja meg: nagyon fontos, hogy szembenézzünk saját testünkkel. Ami, Roy Glover professzor szerint is “az ember legértékesebb kincse.”

2013.03.30. 09:17 Italo Romano

Földes Károly írja:

Az utóbbi időben közzé tettem a blog néhány vitájának szövegét. A bejegyzések közül többnek a nézettségét mutatja a korábbi tárhelyen készült statisztika.

Tematikus  jegyzeteimet a rendszerezett tudás iránt érdeklődő réteg kíséri figyelemmel. Ennek nagysága természetesen nem versenyez a megszokottabb tárgyakra reagálók tömegével. 

2006-12-27	Jerikói csoda. Honnan jövünk? (24)	italo		asszociációk	1	Publikált	5086
2006-12-21	Çatal-Höyük. Honnan jövünk? (23)	italo		asszociációk	14	Publikált	1126

2007-10-24	Keleti népek és nyelvek	italo		asszociációk	64	Publikált	9152
2007-09-29	Az erkölcsöt nők hozták létre?	italo	Kultúra	asszociációk	2	Publikált	832
2007-09-17	Selyemút és környéke	italo		asszociációk	4	Publikált	6558
2007-09-08	Banpo, 6000 éve	italo		asszociációk	1	Publikált	1836

2007-01-03

Nabta. Honnan jövünk? (25, updated)

italo

Kultúra

asszociációk

9

Publikált

1517

2008-01-26

A lélek prózája

italo

Kultúra

asszociációk

5

Publikált

10276

2008-01-15 Hindu õsvallások	italo	Kultúra	asszociációk	2	Publikált	4651
2008-01-07 India õskora	italo	Kultúra	asszociációk	1	Publikált	2289

2009-03-28

Negyven éve halt meg Mies van der Rohe (updated)

italo

Kultúra

bauhaus

35

Publikált

8888

2010-09-19

Patakocskák, folyócskák, emberkék

italo

Kultúra

sediba

121

Publikált

1332

Földes Károly írja:

Kettővel korábban idéztem "Hídavatás" blogját, benne Soros György elemzésével. A magyar nyelven idézettekhez jól illik, azokat alátámasztja az alábbi, angol nyelvű publikáció (videószöveg). A mai nagytőke propagandistái majd erre is válaszolhatnak az exkluzív  szolgálatukra álló irányzatos médiumokban.

Földes Károly írja:

Az alábbi rövid dialógusunk alapján itt helyezem el a bejegyzés törzsszövegét.

6. italo 2016. 01. 31. 18:07
Hídavatás, bemásolnám a " Részlet Soros György: Újragondolt kapitalizmus című cikkéből" c. posztodat az Ismeretvadász elnevezésű blogomba (blog.hu) a nickneved, mint szerző feltüntetésével, kommentek nélkül.

7. hídavatás (szerkesztő) 2016. 01. 31. 20:32
6. italo
Rendben!

  Részlet Soros György: Újragondolt kapitalizmus című cikkéből hídavatás |2015. febr. 23.

Egy vallomással kezdem: mondhatnak rá ezt is, azt is, biztosan igaz, de rám ez a cikk nagy hatással volt, amit az is mutat, hogy azóta is megvan. (És nem kell az XY cikkeresőben bogarásznom, utána meg fizetnem érte - pffff! :P)
Megjelent a HVG 2002. szeptember 7-ei számában, az írás a The New Republic folyóirat szeptember 2-ai számában megjelent esszé rövidített változata.
(Én meg még tovább rövidítem.:)
"A vállalati csalások és a pénzügyi botrányok egész Amerikát felháborították. A felháborodást csodálkozás kíséri: hogyan történhetett meg mindez? Pedig csodálkozásra semmi ok. A kilencvenes évek fellendülését kísérő túlkapások és a reformok követelése a pénzpiac visszatérő jelenségei. Legföljebb azon lehet csodálkozni, hogy oly sok fellendülés-visszaesés ciklus után még mindig nem értjük a piacok működését. (Ide muszáj beszúrnom a saját gondolatomat. Mégpedig azt, hogy ha én, hozzá nem értő nem értem, szerintem rendben van. De hogy közgazdászok, politikusok sem, az már nagyon nincs rendben!!!!!)
A jelenleg uralkodó álláspont szerint az az ár, amelyért a vásárló hajlandó venni, az eladó pedig eladni, végül egyensúlyba kerül. Ez a mütyürkék piacára talán érvényes, a pénzpiacra azonban semmiképp. Ez utóbbin rendkívül nehéz az egyensúlyt megteremteni, mivel ott nem előre ismert mennyiségekkel dolgoznak: a piac szereplői olyan jövőt próbálnak kiszámítani, amely attól függ, hogy a jelenben milyen FELTÉTELEZÉSEKKEL élnek a jövővel kapcsolatban. A pénzpiac történései befolyásolhatják azokat a gazdasági alapokat is, amelyeket éppenséggel tükrözniük kellene. Az utóbbi években azért emelkedtek ilyen drámai és látszólag ÉRTELMETLEN mértékben a tőzsdei árfolyamok, amit aztán ugyanilyen ÉRTELMETLEN drámai visszaesés követett. A piaci áron keresztül érvényesülő kereslet és kínálat egyirányú kapcsolata helyett ebben az esetben kétirányú kapcsolat működik. A piaci árak maguk is hatást gyakorolnak a kereslet és a kínálat alakulására. A pénz alkímiája című, magyarul 1996-ban megjelent könyvemben ezt a kétirányú kapcsolatot reflexivitásnak neveztem.
...
Míg a hatvanas évekbeli úgynevezett konglomerációs fellendülés - a befektetők akkor is azokat jutalmazták, akik MINÉL NAGYOBB NYERESÉGET tudtak produkálni, függetlenül a módszertől - csupán a piac egy részét érintette, a kilencvenes évekbeli felfutás a teljes vállalati és befektetői közösséget átfogta, és haszonélvezője volt a teljes jelenlegi vezetői réteg, beleértve a politikai vezetést is. ... Míg a hatvanas évekbeli fellendülésnek éppen a vezetői réteg ellenállása vetett véget, a kilencvenes évekbeli kifuthatta pályáját, és a kiigazító intézkedéseket csak azt követően kezdték keresni, hogy bekövetkezett a csőd. A piacpárti kormányzat a mai napig is próbálja kicsinyíteni a kár mértékét. HA AZONBAN VALÓDI ORVOSSÁGOT KERESÜNK A PROBLÉMÁKRA, NEM ELÉG NÉHÁNY BŰNELKÖVETŐVEL PÉLDÁT STATUÁLNI. MINDANNYIAN KIVETTÜK RÉSZÜNKET A HIBÁKBÓL, EZÉRT MINDANNYIUNKNAK ÁT KELL ÉRTÉKELNÜNK VILÁGSZEMLÉLETÜNKET.
Ha elemezzük, hol tévesztettünk utat a kilencvenes években, két tényezőt kell kiemelnünk: a szakmai mérce visszaesését és az összeférhetetlenségi szabályok drámai lazulását. MINDKÉT TÜNET EGYETLEN ÁTFOGÓ PROBLÉMÁRA VEZETHETŐ VISSZA, A PÉNZÜGYI NYERESÉG ABSZOLUTIZÁLÁSÁRA - FÜGGETLENÜL ATTÓL, HOGY EZT MIKÉPPEN ÉRTÉK EL.
...
AMIKOR ÁTFOGÓ ELVEKET IGYEKEZNEK APRÓLÉKOSAN SZABÁLYOZNI - AHOGYAN EZ A KILENCVENES ÉVEKBEN TÖRTÉNT -, PARADOX MÓDON SOKKAL KÖNNYEBB KIJÁTSZANI A SZABÁLYOKAT.
...
Mint az egyik bennfentes a Financial Timesnak megjegyezte: "Nem láthatták a jéghegyet, mert a csúcsán álltak."
Az a meggyőződés húzódott a pénzügyi sikerek lelkiismeretlen hajszolásának mélyén, hogy a közös érdeket az szolgálja a legjobban, ha mindenki a saját önző érdekeit kergeti. ... a 80-as években vált uralkodó eszmévé (kérdem én halkan: mikor is dolgozta ki John Forbes Nash a játékelméletét????), miután Margaret Thatcher lett Nagy-Britannia miniszterelnöke, s Ronald Rreagant amerikai elnökké választották. E nézet célja az volt, hogy a GAZDASÁGOT MEGSZABADÍTSÁK A SZABÁLYOZÁSOKTÓL ÉS A KORMÁNYZATI BEAVATKOZÁS MÁS FORMÁITÓL, ÉS MIND A HAZAI, MIND A NEMZETKÖZI SZÍNTÉREN ERŐSÍTSÉK A TŐKE ÉS A VÁLLALKOZÁSOK SZABAD MOZGÁSÁT. A piaci fundamentalizmus egyik nagyszabású terve volt a pénzügyi piacok GLOBALIZÁLÁSA, ÉS MEGVALÓSÍTÁSÁBAN MÉG AZ ELŐTT FIGYELEMRE MÉLTÓ HALADÁST ÉRTEK EL, HOGY FÉNY DERÜLT VOLNA A HIÁNYOSSÁGAIRA.
...a piaci fundamentalisták továbbra is azt hiszik, hogy elméletük megalapozott tudományos eredményekre épül, és nemcsak a közgazdaságtanra, hanem a legerősebb fennmaradásának darwini elméletére is. Ugyanakkor azzal, hogy a magánérdeket a közérdekkel azonosítják, az önérdek hajszolását erkölcsi minőséggel ruházzák fel.. ...
Még alapvetőbb hiba erkölcsi minőséggel felruházni a piaci mechanizmusokat. A piac egyik alapvető vonása ugyanis éppen az, hogy amorális, azaz erkölcsi megfontolások nem befolyásolják a piaci árakat. ... Ám épp a piacok amorális jellege miatt nem hagyhatjuk teljesen a kezükben a források elosztását. A társadalom felbomlik, ha a közérdeket nem veszik figyelembe.
...
Az eredmény pedig nem a tökéletes verseny lesz, hanem a csaló kapitalizmus, ahol a gazdagok és a hatalmasok erkölcsileg is igazolva élvezhetik kiváltságos helyzetüket. ... A szigorúan betartott erkölcsi, szakmai és társadalmi elvek viszont egyfajta horgonyként szolgálnak, amelyek a pénzügyi piacot is stabilan tartják.
Noha az amoralitás hatékonnyá teszi a pénzügyi piacokat, embertelenné is. Éppen a politikának kell némi humanitást csempésznie a működésbe, MÉG HA EZÉRT FEL IS KELL ÁLDOZNI A GDP-BEN MÉRT HATÉKONYSÁG EGY RÉSZÉT.
...
Visszajelzésekre van szükség, amelyek lehetővé teszik a hibák kijavítását.... Ha hiányzik a piac vagy a szólásszabadság és a választások visszajelzése, akkor a kormányok KORLÁTOZÁS NÉLKÜL HIBÁZHATNAK.
...
A törvényalkotás a megoldásnak csak töredéke. EZT A KÖZFELFOGÁS VÁLTOZÁSÁNAK IS KÖVETNIE KELL.... az összeférhetetlenségi szabályok kijátszását csak úgy tudjuk elkerülni, ha az emberek az önérdeken KÍVÜL más, közös érdeket is elismernek. A közvélekedés ilyen változása nélkül az új szabályozás és törvényalkotás csak azok újabb kijátszásához vezet. Irreális lenne elvárni, hogy a piac szereplői közül mindannyian átessenek ilyen erkölcsi átváltozáson. De a közvélemény és a közbeszéd drámai hatással lehet az egyén viselkedésére, ..."
Néhány gondolatom a cikkel kapcsolatban:
1. "feltételezésekkel élnek" - tehát abszolút szubjektív emberi tényezővel. Erről Carl R. Rogers jutott eszembe, aki a tudományos kutatással kapcsolatban sorolta fel, mi minden szubjektív benne, hogy aztán a végeredményt objektív tényként kezeljék. TEHÁT SZUBJEKTÍV EMBERI TÉNYEZŐK - mert hát talán emberek is vagyunk.
2. "tőzsdei árfolyamok ÉRTELMETLEN mozgásai"- hiszen pl. mit változik egy cég vagyona, értéke egyik percről a másikra attól, hogy valamelyik országban kiadnak egy ettől teljesen független gazdasági hírt? Hogy aztán a következő percben, vagy mondjuk órában megint visszaugorjon a kiindulási pontjára. Igazából talán nem is értelmetlen, hanem a szereplőkFÉLELMEI, ELVÁRÁSAI, TEHÁT MEGINT SZUBJEKTÍV emberi szempontok mozgatják.
3. "minél nagyobb nyereség", "pénzügyi nyereség abszolutizálása", "még ha ezért fel is kell ÁLDOZNI a GDP-ben mért hatékonyság egy részét" - könyörgöm, meddig lehet növelni a nyereséget? Vagy egy autó sebességét? Miért nem elég egy bizonyos szinten - ó egek! - stagnálni??? És akkor most mi van miért? A GDP van értünk, vagy mi a GDP-ért????
4. "a gazdaság megszabadítása a szabályozástól" - tehát ahol kéne, ott meg kiiktatjuk az emberi tényezőt, had nőjön a fejünkre egy élettelen, életünktől idegen valami.
"János 15:1 Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves."
"János 15:2 Minden szőlővesszőt, a mely én bennem gyümölcsöt nem terem, lemetsz; mindazt pedig, a mely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen."
5. "globalizáció megvalósítása, még mielőtt hibáira fény derült volna" - nem volt elég egy nagy szabású kísérlet a bőrünkre? (szocializmus)
6. "mindannyiunknak át kell értékelni világszemléletünket" - ő megtette. Akik kígyót-békét kiáltanak rá, azok megtették-e vajon, és aszerint élnek-e????