A Szél fia, egy pajkos és zseniális majomkölyök mangónak nézte a Napot, de nem tudta felfalni. Indra, a viharisten villámától sújtva megsérült az állán. Váju, a szélisten erre szörnyű haragra gyúlt.
„S szűnt mozogni a minden lény belsejében lakó király...
útját elzárta szelletnek-vizeletnek a szörnyű úr.
A földlakókra rémes kínt, fulladást mért a Szél dühe ;
mint fahasáb, egész testük merev lett és inuk szakadt.
Ekkor minden teremtett lény, ember, szörny, szellem, églakó
az Alkotó elé járult és oltalomért rimánkodott,
Összetett kézzel szóltak a püffedt gyomrú istenek:
Gyötri néped a Szél szörnyen; Gyötrelem Szűntetője, védj,
nyiss utat szeleinknek már, oltalmadért fohászkodunk.”
(Rámájana, VII.k. 35-36 fej. Lakatos István ford.)
A kibékülés megtörtént, újra lehetett szellenteni. A majomgyerek állán nyoma maradt a történteknek. Ezután hegesállúnak, Hanumánnak nevezték. Sok dicső tettet hajtott végre Ráma királyfi legfőbb szövetségeseként.
Lami jegyzetéről jutott eszembe, hogy az Ókorban nem burkolta hamis szemérem a létfontosságú élettani jelenségeket. A hindu vallásos szutrák különösen jeleskedtek a testi funkciók megjelenítésében és részletes előírásokat fejtettek ki. Amit pedig a vallás tartalmazott, arról beszélni is lehetett. A sumerekhez és az ógörögökhöz hasonlóan a gondolkodás érthetőségét úgy érték el, hogy minden fontosabb fogalmat egy isten alakjában személyesítettek meg. Váju a szél és a mindenkinek életet adó lélegzet istensége volt. Úgy tekintették, hogy ő az életfolyamatokat irányító félistenek közül a legfőbb.
