XVI. Lajos államcsínyt kísérelt meg az 1789. július 9-én megalakult Alkotmányozó Gyűlés ellen. A nép, éppen kétszázhúsz éve, erre fel zúzta ripityára a Bastillet, az önkényuralom jelképét. (Szabadon engedte mind a kilenc, ott fogva tartott közbűntényest.) A jelképes cselekvésnél lényegesebb, hogy a szabadságpárti nemességet és nagypolgárságot képviselő La Fayette, Mirabeau, Bailey és Sieyés abbé befolyása alatt (a később, az 1791-es alaptörvényben is rögzített) alkotmányos monarchia jött létre, ami Angliában már régóta létezett. De ezen túlmutat, hogy még 1789. aug. 26-án kiadják az emberjogi-polgárjogi nyilatkozatot, amelynek alapelveit a mai ENSZ és az EU fő dokumentumai is tartalmazzák.
Még ebben az időszakban megszüntetik a feudális személyi függést és terheket, a nemesi rangokat és címeket. Egyenlő és szabad vallásgyakorlást biztosítanak minden felekezetnek. Kisajátítják (kártalanítás nélkül) az egyházi és királyi birtokokat, bevezetik a közteherviselést, a világon elsőként az általános választójogot és az ország új területi felosztását. Új pénzt bocsátanak ki az elkobzott birtokok fedezete mellett, ami alapjában elhibázott és gazdaságilag végzetes lépésnek bizonyult.
A kormányt vezető, a jómódú középpolgárságot képviselő girondisták (Brissot, Vergniaud, Roland) zömmel voltaireánusok, a forradalom hívei, további ésszerű és humánus változásokat akarnak . Velük egyre inkább szembe kerül a két fő radikális klub. Az egyik, a jakobinusoké, akik főképpen Rousseaut tekintik szellemi elődjüknek. Fő hangadóik az Erény és a Legfőbb Lény kultuszát erőszakkal is terjeszteni akaró Robespierre és Saint Just. Hosszabb ideig az ő politikai szövetségeseik voltak a kevéssé művelt, alsó középosztályi sansculottok (akik nem a nemesi divat szerinti térdnadrágot, a culotte-t viselték, hanem pantallóban jártak.) A másik klub: a cordelier-k (a valamivel mérsékeltebb és nyitottabb Danton, továbbá Marat) szintén sikeres demagógiával tereli végletesebb irányba a rájuk hallgató néptömeget. De most még együtt van az egész Forradalmi Párt.
A régi rend: az abszolutizmus, az arisztokrácia és az egyházi dominancia híveinek az alkotmányos berendezkedés és benne a párizsi politikusok vezető szerepe nem tetszik, állandóan lázítják ellene több vidék lakosságát. Nagy veszélyt jelentett a külső háború a porosz és az osztrák és magyar királlyal, akiknek támadását végül sikerült megállítani. Ugyanígy, győzelemmel végződött a későbbi angol intervenció elleni küzdelem is. A tömegcselekvést ugyanis nemcsak szociális és politikai, hanem egyben pozitív nemzeti, nacionális célok mozgatták, köztük kiemelt helyen az ország védelme. A katonák szívvel-lélekkel harcoltak hazájukért és szabadságért a főképpen zsoldosokból álló támadó hadseregek ellen.
A külső és belső ellenséges tevékenység ürügyén azonban elharapózik a tudatosan is gerjesztett üldözési kényszer. A nacionális célok negatív oldala is egyre erőteljesebben megmutatkozik. A deklasszált kisvállalkozók, a kispolgári, proletár, lumpen és csavargó elemek soraiban a forradalmi frázisok a hazaárulók üldözésében kapnak konkrét, megfogható értelmet. Ezt olykor a szadizmusig menő hisztériával folytatják, egyre több arisztokratát, magas rangú klerikust és értelmiségit, köztük szellemi értékek kiemelkedő alkotóit vetik börtönbe. A hazaárulók ellenállására hivatkozva, főleg az alacsonyabb műveltségű sansculottokból létrejövő erőszakszervezet, a Nemzeti Gárda már a törvényhozás fölé képes kerekedni. Eleinte csak bizonyos törvények elleni királyi vétó nyomán lép fel offenzív módon. 1792 áprilisában elfoglalja Párizst. A fővárost annak „Kommünje” vezeti (főleg jakobinusok), a Végrehajtó Bizottság élén Danton áll.
Egyre nagyobb szerephez jut a tömegönkény, az önbíráskodás, amit felesleges euforikus modorban lehetne csak közvetlen demokráciának nevezni. A másik oldalon áll a korona ellenállása, mely indok, egyszersmind ürügy a vele és támogatóival szembeni erőszakra. A spekuláció és az időleges katonai vereségek is felháborítják az embereket.
Augusztusban megrohamozzák a Tuilériákat, a király a nemzetgyűlésbe menekül, melynek döntésével megfosztják uralkodói jogaitól és börtönbe zárják. Radikálisabb szociális intézkedések is történnek: az árakat és béreket maximálják, az emigránsok földjeit elárverezik és a papokat kényszerrel felesketik az alkotmányra. Szeptember elején a sansculottok betörnek a börtönökbe és alávaló módon meggyilkolnak több mint ezer elítéltet a régi rend hívei közül. Szeptember 21-én kikiáltják a köztársaságot, melynek törvényhozása a Nemzeti Konvent. Ebben a girondisták majdnem egy évig meg tudták őrizni vezető pozíciójukat. Ám egyre erősödött az ülésterem felső padsoraiban helyet foglaló hegypárt (montagnardok), vagyis a jakobinusok hatalma. Vezetőjük, Robespierre, újfajta vallásosságot hirdetett, a törvények szakrális tiszteletére akarta nevelni az embereket. A harmadik csoport (Marais, mocsár, lapály) a két előbbi között ingadozott. A hegypárt ki akarta végezni Capet Lajost, a volt királyt. A Gironde ennek ellene volt. Végül a vitában a montagnardok győztek, a királyt 1793 januárjában lenyakazták, ami újabb külső támadásra adott okot a dinasztikus monarchiák részéről. Később is temérdek áldozat került vesztőhelyre. Az ilyesmit kedvelők számára a kivégzések, sőt, a guilleotin látványa, is sajátos élvezetet, egyfajta mámort nyújtott.
A Nemzeti Konvent újra fogalmazta az emberi és polgári jogokat, és az Alkotmányt, azonban ennek és a benne foglalt garanciáknak a bevezetését felfüggesztették. Jakobinus javaslatra a hazaárulók üldözésére Forradalmi Törvényszéket, Éberségi Bizottságot állítanak fel, végül létrejön a Közjóléti Bizottság. Gőzerővel folyik a később kiteljesedő „forradalmi” önkényuralom és terror előkészítése. Ennek szellemi atyját, Robespierret a Gironde megpróbálja jogi eszközökkel háttérbe szorítani, de kudarcot vall. Robespierre a terror eszközével él a törvényhozással szemben. 1793. június 2-án behívja a konvent épületébe a terrorszervezetté váló Nemzeti Gárdát. Annak sansculotte tagjai elfogják a 27 girondistát, akiket hamarosan kivégeznek. Megkezdődik a jakobinus diktatúra, a terror, a Rémuralom időszaka. Robespierre parancsára a politika minden jelentős résztvevőjét kivégezték, akit csak elértek. Ezt nincs kedvem részletesen leírni. Az öldöklés minden rétegre kiterjed, a legnagyobb szellemeket sem kíméli. Egyetlen példa:megölik Jean-Laurent de Lavoisiert, a kémia egyik legnagyobb alakját, mivel, Marat szerint az ő matematikailag kifejezett tudománya csak az elitnek szól, tehát népellenes. - A tömeges gyilkolásra Franciaországban, mint ahogy másutt is, bőven volt történeti példa. Csak hugenottákból 20 ezret öltek meg korábban. A háborúkban elpusztult százezrek az uralkodók oktalan hódítási kedvnek áldozatai lettek. Mindez cseppet sem indokolja, hogy forradalmi eszmények jegyében irtsák az embereket. - Végül Robespierre is teljesen egyedül maradt, még a sansculottok is ellene fordultak. 1794 július 28-én ő is mehetett a guillotine alá, a Közjóléti Bizottsággal, száznál több jakobinussal együtt. Az erről szóló határozat az előző napon, 27-én, Thermidor 9-én született meg, ezért hívják ezt a fontos hatalomváltást thermidori fordulatnak. Megkezdődött a normalizálás folyamata, amely szintén tele volt visszásságokkal. Néhány közbeeső politikai szakasz után, 1795 májusában az ország kormányzására öt tagú Direktórium jött létre az Ötszázak tanácsa és az Öregek tanács végrehajtó szerveként.
1799. november 9-én (Brumaire 18.) államcsínnyel Bonaparte Napóleon ragadta magához a hatalmat. Thermidor és Brumaire egy nagyobb körkörös, ám magasabb szinten ismtlődő mozgás mozzanatát jelentette. A nagy forradalom korábban megszüntetett egy zsarnokságot, később, indokolt nacionális érdekből megvédte országát, ugyanakkor létrehozta a saját (szűk vezetői körének) önkényuralmát, majd egy világhódító birodalom megteremtésébe torkollott. A jogos nemzeti büszkeség helyébe a dicsőség talmi csillogása lépett, az elnyomás ellen küzdő nép országa elnyomó impériummá alakult át. Mint minden ilyesmi, ez is ideiglenes, tovatűnő volt. A forradalom eszméi és tettei között volt néhány tartós érvényű, egyetemes emberi vívmányok közé sorolható és voltak elítélendő, visszalépést jelentő, saját magát tönkretevő mozzanatok is. A címben feltett kérdésre válaszolva: nem csak így lehetett. Ha egy eseménysorozatot társadalom-átalakító jellegénél fogva forradalomnak tekintünk, ez nem azonos az esemény pozitív minősítésével. Mint a legtöbb elkerülhetetlen változásokat hozó történeti fejlemény, ez sem sorolható be kizárólagos módon a Jó vagy Rossz kategóriák alá.
