Rutilius római költõ a Birodalom összeomlásának idõszakában a pogány kultúra értékeinek és hordozóinak barbár elpusztítását panaszolta.
Theodosius
(379-395) idejében masszív és erõszakos pogányüldözés kezdõdött.
Felmérhetetlen értékû mûvészi alkotások, kéziratok is megsemmisültek,
betiltották az olimpiai játékokat, stb. Theodosius halála után
politikailag is nyugati és keleti államra oszlott fel a birodalom. Fiai
követték a trónon, a nyugati résznek Honorius (395-423) lett a
császára.
Ebben az idõben, a hunok támadásai miatt, más népekkel együtt a
vandálok is igyekeztek bejutni a Nyugatrómai Birodalom területére. Ezt
maguk a rómaiak is ösztönözték, mert gyakran alkalmazták a barbárokat
külsõ ellenségeik ellen. A behívottak nagy része régebben és könnyebben
tért át az új hitre, mint a régen civilizált pogány római polgárok. A
keresztény vandálok közül került ki a Nyugatrómai Birodalom hadvezére
(Magister Militum), Flavius Stilicho (359-408). Utóbbi, sok társával
együtt, már niceai, vagyis ortodox hitû volt és Honorius
imperátor fõminisztere lett. Barbár keresztény csapatainak élén néhány
éven át sikeresen védte a birodalmat. Belül viszont kegyetlenül
erõszakos eszközökkel fojtotta el a civilizált pogányok kultuszait. De
408-ban árulás gyanúja miatt kivégezték.
Rutilius Claudius Naumantius latin költõ az V. sz. elején a kíméletlen
hittérítést, a pogány kultúra értékeinek elvesztését panaszolta és
ezzel együtt, a szigorú központosításon alapuló császársággal
ellentétes eszmék, a kötelezõ államvallásként történelmileg túlhaladott
politeizmus védelmében lépett fel. A latin költõ nevében
megszólaló Szabó Lõrinc szavai ezért támadják Stilichot, a keresztények
zsidó istenét és piszkos szerzeteseiket.
Szabó Lõrinc mûve az ókortörténet-írás és a magyar költészet egyik
kiemelkedõ találkozása volt. Különös örömmel olvashatja az, aki mindkét
szellemi folyamat iránt érdeklõdik. Versében az elsõ világháború, a
forradalom és ellenforradalom gyalázatos embertelenségeinek élménye is
érzékelhetõ. Embergyümölcsös erdõkrõl és a butaság magvaiból kikelt
néprõl ír. A Nyugat-ban 1921-ben megjelent költemény egyáltalán nem a
korabeli politikai rezsim tetszésére készült. Sõt, szöges
ellentétben állott az akkori, magát kereszténynek nevezõ kurzussal
Emlékezetessé teszi az erõteljes szenvedély és a szépséges kifejezésmód
összhangja.
Rutilius levele
Szomorú testvéreim, emberek,
õs Róma számûzött gyermekei,
– ne várjatok föltámadást s reményt!
Húzódjatok pogány barlangjaink
mélyébe, koszorús ormok közé,
megõrizni a régi, üldözött
istenek utolsó oltárait,
s átkozzátok a zsoldos Stilicont,
ki, a Caesar szavára, elfogott
barátainkat leölette… Itt
nem sárkányfogak, de a butaság
magvaiból kikelt nép most az úr;
most karddal s tõrrel leskel a bozót,
most veszett farkasok tanyáznak a
faluk alatt és partjaik között
vonaglanak a megrémült folyók.
Nunc ad bella trahor… Keserü szél
törte be az ég fénylõ kapuit,
hegyek ülnek apáink sírjain,
embergyümölcsös erdõk sikolyát
kifáradt visszhangok hömpölygetik
szivemre, s hullák verdesik a vén
hidakba szétdorongolt fejüket.
Minden hiába… Nem löki a sors
jövõbe a multat és a jelent;
hiába lelketek igaz hite
s a szemetekben égõ megvetés.
Gyöngék vagyunk és sorsunk hasztalan
próbálja törni komor kapcsait;
meghalt a nagy Pán, a világ fölé
felnõttek az õrület árnyai
és a diadalmas kereszt fölött
nagy hullámokat ver az éjszaka…
Nunc ad bella trahor… Tanácsomat
fogadjátok meg és e levelet
égessétek el az oltár tüzén
s ne feledjétek el Rutiliust.
Mire szavam hozzátok érkezik:
piszkos szerzetesek és a zsidó
isten zörgõ katonái között
én már Gallia utjait rovom.
