A legutóbb itt szemlézett Babits-műből, terjedelmi okokból kihagytam egy tanulságos gondolatfutamot. Ezt most pótolom.
Az utóbbi két évszázad nagy gondolkodói joggal bírálták a Felvilágosodás egyoldalú ész-kultuszát és Babits sem az utóbbit kívánta helyreállítani. Az ellen emelt szót, hogy az embert az állattól megkülönböztető kultúrát, az emberi cselekvést vezérlő értelmet az érzelem, és az akarat: indulatok, szenvedélyek, egyéni, vagy falkaösztönök, haszonelv, intuíció szorítsa háttérbe. Tudta, hogy ezek erőteljes motivációk, de ellenezte, hogy morális normaként kövessék őket.
A magyar költő esszéje Julien Benda tanulmányához kapcsolódik. Az írástudók árulásának folyamata Julien Benda szerint párhuzamos a modern anti-intellektuális és pragmatikus világnézetek kialakulásával. Habár ezek prédikátorai jelentékeny és befolyásos szellemi alkotók voltak, őket Babits a Sátán írástudóinak nevezte.
Árulásuk „úgyszólván autochton és tisztán szellemi eredetű. Nem úgy történt, hogy az Ész meghódolt volna akármilyen tekintetek előtt, visszahátrálva mindenen fölülálló szabadságában és merészségében. Ellenkezőleg, az Ész, miután a XVII. és XVIII. századok folyamán kivívta autonómiáját minden hagyományos korlát gyámsága alól, csak önmagára hallgatva logikusan és tekintetek nélkül folytatta pártatlan bírói működését, s annyira ment tekintetnélküliségében, hogy végül saját magát is kritika alá vonta: s ez a paradox cselekedete lett megindítója annak a pszichológiai folyamatnak, mely a XIX. század folyamán szinte az Ész mazochizmusává fajult el, s végül is arra vezetett, hogy az Ember legnagyobb büszkesége, az állatoktól megkülönböztető Intelligencia, önmaga ásta alá saját tekintélyét.
Magamat ismétlem, mikor ezekről a dolgokról beszélek: mert már abban a régi cikkemben, amire írásom elején hivatkoztam, (A veszedelmes világnézet, 1917.) megpróbáltam ezt a folyamatot vázolni. Nincs is hozzátennivalóm ahhoz, amit ott megírtam. A tiszta ész kritikája óta az emberi filozófia tevékenysége jóformán abban merül ki, hogy - amint előbb kifejeztem - az Ész tekintélyét aláássa. A nagy gondolkodók, akik kimutatták, hogy az ész csupán alárendelt eszköz, melyet az Akarat vagy Ösztön alkotott magának a létért való küzdelem céljaira - késői mellékterméke a Fejlődésnek -, eleinte még nem sejtették gondolataik következéseit. Ők távol voltak attól, hogy az Ész erkölcsét lerontsák, és helyébe az ösztönökön alapuló erkölcsöt ültessék trónra. Részükről még az Ész elleni kritika is az Ész erkölcsének egy hőstette volt: az Ész hősies igazságszeretete önmaga ellen, önmaga rovására! De a fejlődés, melyet elindítottak, már nem állhatott meg. Nietzsche az Akarat morálját hirdeti, Bergson az Ösztön ismerettanát. Mert mi más az intuíció, mint az Ösztönnek a megismerés forrásává való avatása? Aztán megkezdődött az Igazság kritikája a pragmatistáknál. Az Ész kényszerült lemondani a döntőbíró szerepéről is (az Igazság dolgaiban): mint egy tekintélyét vesztett király, kit végre is letesznek székéről. S közel vagyunk ahhoz, hogy az önzetlen Ész székét a tudományban is az önző Élet foglalja el. Ha az igazság egyetlen kritériuma a hasznossági elv - igazság az, amit föl tudunk használni -, akkor az igazság nem független többé az élettől és az érdektől. Az a kultúra pedig, ahol a megismerés főforrása az ösztön, és egyedüli értékmérője a hasznosság, ahol a legmagasabb morál a falka harcában való önfeláldozás, s ahol még az ész is csak az ösztönélet izgatója vagy az Akarat szolgája akar lenni: nem emberi, hanem állati kultúra.”
