A narrátor, az egykori kaukázusi vándor kérdezi törzskapitány útitársát.
Legyen szíves, árulja el, hogyan húzhatja az a négy ökör szinte játszva a maga alaposan megrakott szekerét, mikor az én üres szekeremet hat is alig bírja megmozdítani, pedig ezek az oszétok segítenek.
Ravaszul elmosolyodott s jelentõsen nézett reám.
- Úgy látszik, nem rég van a Kaukázusban.
- Egy éve - feleltem.
Ismét elmosolyodott.
- No és?
- Csak úgy kérdem! Rettenetes bestiák ezek az ázsiaiak! Azt hiszi, hogy segítenek, amiért kiabálnak? Aztán meg az ördög tudja, hogy mit kiabálnak. Ezek az ökrök megértik; befoghat akár húszat; ha a maguk nyelvén kiabálnak, az ökreik meg sem mozdulnak... Rettentõ gazemberek! No de mit lehet tenni? Szeretik megvágni az utasokat... Elkapatták a kötélrevalókat! Meglátja, magától még borravalót is kikunyerálnak. Én már kiismertem õket, engem nem tudnak rászedni.
..
Ezzel véget is ért a beszélgetés, s szótlanul baktattunk egymás mellett. A hegytetõn már havat találtunk... Betétettem az útitáskámat a szekérbe, kicseréltettem az ökröket lovakra, s még egy utolsó pillantást vetettem a völgyre. De a sûrû köd, mely hullámokban gomolygott a szakadékból, teljesen elborította, s egyetlenegy hang sem ért fel hozzánk onnan. Az oszétek lármásan körülfogtak, s borravalót követeltek; de a törzskapitány olyan fenyegetõen szólt rájuk, hogy egy szempillantás alatt szétszaladtak.
- Micsoda népség! - mondta. - Még a kenyeret sem tudja oroszul nevén nevezni, de ennyit megtanult: "Tiszt, adj borravalót!" Szerintem még a tatárok is különbek: legalább nem iszákosak...
(Az utasokat a sötétedés és a rossz idõ a hegyoldalban éri.)
Nagyságos úr - szólalt meg az egyik kocsis -, Kobiba mi úgysem tudunk ma elérni; nem gondolja, hogy jobb volna, amíg lehet, balra térni? Ott az oldalban valami feketéllik, bizonyosan szaklyák (kunyhók): ott mindig szállást találnak az utasok rossz idõben; ezek itt azt mondják, hogy egy kis vodkáért elvezetnek oda - tette hozzá az oszétekre mutatva.
- Tudom én, barátom, még ha nem is mondod! - mondotta a törzskapitány. - Ezek a gazemberek! Minden ürügy jó, csak vodkát tudjanak szerezni!
- De azt ismerje el - szóltam -, náluk nélkül nagyobb bajban volnánk.
- Jól van, jól - dörmögte erre. - Micsoda kalauzok! Hogy megszimatolják, hol lehet az embert megsarcolni, mintha bizony náluk nélkül nem is lehetne megtalálni az utat!
(Az utasok szállást kaptak egy hegyi kunyhóban)
A szoba közepén kicsi tûz ropogott a földön; a füst, melyet a fedélnyílásból visszacsapott a szél, olyan sûrû fátylat növesztett körös-körül, hogy sokáig nem tudtam tájékozódni; a tûz körül két öregasszony, egy csomó gyermek és egy cingár grúz férfi ült, mindegyikükrõl rongyokban lógott a ruha. Mit volt mit tenni: letelepedtünk a tûzhöz, pipára gyújtottunk, s nemsokára barátságosan duruzsolt a teafõzõ.
- Micsoda szánalomra méltó népség! - mondtam a törzskapitánynak, s rámutattam a szennyes háziakra, akik némán, szinte kõvé meredve néztek reánk.
- S rendkívül ostoba! - felelte. - El sem hiszi: ezeknek a feje teljesen üres, képtelenek bármiféle mûvelõdésre. Kabardjaink és csecsenceink, noha rabló gazemberek és szegény ördögök, legalább elszánt fickók, de ezeknek a fegyverhez sincs semmi kedvük: valamirevaló tõrt sem lehet egyiknél sem látni. El lehet mondani: igazi oszétek!
(Mintegy két évszázada ez volt az orosz gyarmati tisztviselők véleménye.)
