Az õstörténeti korokról elõzõleg már beszámoltam.
A hajdanvolt idõkre csak a leegyszerûsítés kedvéért használom a hindu jelzõt.
A kezdetben uralkodó hitvilágot nehéz lenne az ismert vallásokkal közös címszó alá vonni. Ezért inkább valláselõtti hiedelmekrõl írok. Az emberi létállapothoz hozzátartoztak az öröm, élvezet, harag, küzdelem, félelem, önkívület, szorongás emóciói. A korai mûvészi öntevékenység a velük kapcsolatos lelki feszültségeket fejezte ki és oldotta fel. Az érzelmi kiegyensúlyozódást animista hiedelmek is szolgálták. Hordozóik a korai anyajogú közösségek: az északkeleten élõ mundák és a nyugatabbra lakó dravidák voltak. Körükben tisztelet övezte a phalloszt, bizonyos állatokat (bika, elefánt, kígyó, krokodil), növényeket (fügefa), bálványokat, a szexualitáshoz és egyéb, járulékos értelmekhez fûzõdõ szimbólumokat (szvasztika). A nemiség, a termékenység állott a középpontban. A mágikus szertartások fontos szerepet töltöttek be. Mindezek építõkövei lettek a késõbbi vallásnak, a hinduizmusnak, ami azonban egy egészen más kulturális hagyománynak is az örököse volt.
A harcos-pásztor életmódot folytató árják körében a családfõ vezette egyszerû tûzáldozatok szentelték meg az egyéni élet minden fontos eseményét (fogantatás, születés, második születés-beavatás, házasság, halál.) A nõk szerepe a családra korlátozódott, társadalmi mozgásterük nem volt. Miután az árják elfoglalták Pandzsábot, az általuk tisztelt természeti jelenségek (ég, nap, tûz, hold) majd késõbb az ezeket megszemélyesítõ istenek (Indra-vihar, Mitra-nap, Varuna-ég, stb.) kerültek elõtérbe. A „srúti”, vagyis kinyilatkoztatásnak vélt szent írataik, a Védák errõl a még naív istenhitrõl két magyarázatot adnak: az egyik szerint az isteneknek is egy személytelen világtörvény parancsol, a másik szerint egy fõisten uralkodik a mindenségen. A védikus árják egyre jobban azonosultak a leigázott bennszülöttek mágikus szokásaival is és egész vallási életükben a szertartásokat helyezték elõtérbe.
A király vezette áldozatok az államélet fõ eseményeit szentelték meg. Az áldozat volt a Tett. Tenni a szanszkrit nyelvben: kri, ebbõl lett a karma, ami tehát eredetileg áldozatot jelentett. Áldozni lehetett: embert, lovat, kecskét, szobrocskákat, bódító italt. A védikus szövegek szerint a leginkább hatásos, a legnemesebb áldozat az ember. Szemben a késõbbi, gyökeresen eltérõ jelentésével, a karma szó eredeti használatában emberáldozatot jelentett. A valláselõtti társadalmak is gyakorolták a foglyok meggyilkolását, vagy más célú szervezett emberölést. Ezt szent cselekménnyé változtatták, csakúgy, mint az aztékok, föníciaiak, kelták, görögök és más népek vallásai.
Mintegy félezer éves folyamat után a védikus korszak végén, i.e. 1000 körül az indoárják a Pandzsábból benyomultak a Gangesz völgyébe és ekkorra vallási gyakorlatuk is tovább változott. A srúti mellett létrejött az emberi szerzõknek tulajdonított írások korpusza, a „szmrti”, amit szent hagyományt jelent és amit ma is követnek. A leigázott bennszülöttekhez való viszony lerögzítésére és a szakmai munkamegosztás végleges rendezésére létrejött a kasztrendszer.(Kb. négyezer kasztból áll.) Új istenek jutottak uralomra: Brahma, Visnu, Siva, akik közül késõbb az utóbbi kettõnek a kultusza viszonylag önálló szektává fejlõdött. Siva:
Mivel az isteneknek szentelt áldozatok pontos végrehajtása a hitélet legfontosabb, mondhatni, egyedüli formája lett, a szertartási szabályokat tudó brahmánák rendje vezetõ szerepre tett szert az indiai társadalomban. A vallást azóta joggal nevezik brahmanizmusnak. A további rendek: a harcosok, nemesek (ksatrija), iparosok, kereskedõk (vaisja), szolgáltatók, kisebb kézmûvesek (súdra) és a kasztokon kívüli érinthetetlenek.
A szmrti iratokban található a lélekvándorlás tana, melyrõl a Védák még mit sem tudtak. Az örök változásban az istenek is születnek és meghalnak. Jelentõségük már ennél fogva is kisebb, mint az isteni hatalomé a nyugati monoteista vallásokban. A tettektõl függ, hogy az ember milyen státuszban születik újra a következõ életben. Most már ez a karma értelme. A szó jelentése még további átalakuláson ment át a Bhagavadgitában, ahol már egy bizonyos, sorsrendelte önzetlen cselekvést jelöl, végül pedig a buddhizmusban, melyrõl régebben számoltam be.
Nagy gondolkodók a századok folyamán vallási reformokat kezdeményeztek. Részbeni sikereik ellenére az elõzõ bekezdésben leírtak ma is jellemzõk a lakosság többségének hitéletére. Még az itteni mozlimok egy része is gyakorolja a brahmanista vallási szokásokat. Mozlimokká fõképpen azok váltak, akik megunták, hogy egész életükben az érinthetetlenekhez tartozzanak. Az iszlám a kasztokat nem ismeri el.
