A keleti germánok hajdanában észak-nyugati irányból vándoroltak be a mai ukrán vidékre és a kárpáti tájak környékére.
Két nevezetesebb csoportjukat, a Greuthungokat és a Thervingeket késõbb, némileg más eloszlásban, keleti és nyugati gótokként emlegették. Elhelyezkedésükről november 17-i jegyzetemben találhatók térképek. Történetük különösen fordulatos lett a IV. század elején, Nagy Konstantin idõszakában (307-37). Ekkor már Keletrõl irányították az egész Római Birodalmat. Az utóbbival folytatott kereskedelmi és katonai együttmûködés hatására az Európa keleti részén élõ germán népek erõteljesen romanizálódtak. Köztük voltak a vandálok és a svévek, kik eleinte a Dunától északra laktak, de a gótok régebbi támadásai miatt Pannoniába költöztek. Itt 330-ban Nagy Konstantin a Duna jobb partján biztonságot garantált a számukra. Alán szövetségesek kísérték õket.
A népmozgás elsõ nagyobb hullámának az adott lökést, hogy a hunok a 350 körüli évektõl kezdve katonai nyomást gyakoroltak a gótokra. A gótok viszont behatoltak a Római Birodalom keleti részébe, Adrianopolisnál (Edirne) pedig megölték Valens császárt és több tízezer katonáját (376-372), a Balkán jó részét pedig elfoglalták. Rövidesen Theodosius lett a császár (379-395). Halála után politikailag is nyugati és keleti államra oszlott fel a birodalom.
A népmozgás második hulláma azzal kezdõdött, hogy a hunok a 400-as években a Kárpát-medencét fokozatosan birtokukba vették. Az itt maradt népek kénytelenek volt nyugat felé menekülni. Ennek során vetõdtek a Nyugatrómai Birodalom területére. A császár segítségül hívta be Itáliába a keresztény vandálokat és suéveket. Stilicho (359-408) vezérlete alatt az õ csapataik védték a birodalmat az I. Alarik vezette vizigótok ellen. De nem sokáig. A gótok I. Alarik vezetésével 410-ben kifosztották Rómát.
A vandálok nagy része addigra már tovább menetelt nyugatra. A Rajnához érve, a frankokba ütköztek. Az alánok és a suévek segítségével legyõzték õket és 406 végén átkeltek a Rajnán, kifosztottak Galliát, 409-ben átkeltek a Pireneusokon, ahol az ibér félszigeten a rómaiak saját szövetségesükként telepítették le õket.
De a vizigótok is nyugatra mentek, legyõzték a vandálokat és 475-re egész Ibéria az õ kezükben volt. A vandálok Észak-Afrikába költöztek, majd 455-ben a tengeren visszatértek Rómába és kifosztották. Ahogyan korunkban is gyakran elõfordul, az egy ideig eszközként felhasznált zsoldos régebbi megbízói ellen fordul. Ez a szövetség is baljósnak bizonyult.
Mindkét római birodalom skrupulusok nélkül használta fel a germán törzseket a hatalmi harcokban. De a bipolaritás hamarosan megszűnt, Kelet Rómája maradt az egyedüli világhatalom.
Az osztrogótok még 454-ben teljesen megszabadultak a hun uralomtól és Zénó keletrómai császár (474-91) megbízásából az õ vezérük, Nagy Theoderic (Teodorik) 488-tól birtokába vette egész Itáliát. Rövid idõre a vizigótoknak is õ lett a kormányzója, amikor azok királya, II. Alaric csatában esett el 507-ben. Az egységes gót királyság 553-ig élt, ekkor Itáliát másfél évtizedre a bizánciak szerezték meg, majd a (Pannonián át ide érkezõ) longobardok uralma alá került 568-ban. Az itáliai etnogenézisben az eredeti birodalmi lakosságon kívül nekik is jutott szerep. A populációs olvasztótégelybe bekerültek a régi görög és pún gyarmatok lakói, gall elemek, a késõbbi történelem normann telepesei, majd a nápolyi spanyol hódításból eredõ népmaradványok. (Korai idõktõl fogva, származási alapokon senki sem tett különbséget az olasz nemzet tagjai között és ebbõl egyetlen komoly politikus sem próbált valamilyen érvrendszert kovácsolni.)
Ibériát a már említett 475-ös megszállása után 230 évig a Vizigót Királyság uralta. A hódítókból álló szûk vizigót nemesi fegyveres réteg a többségben lévõ õslakos kelta és ibér földmûvesektõl és állattenyésztõktõl rendszeresen kikényszerített termékekbõl és szolgáltatásokból élt. Megõrizte úri elkülönültségét, nem a vegyes családalapítás nehézségei, hanem osztályérdekei miatt tartózkodott a rokonsági elegyedéstõl, idegen maradt ezen a tájon. Hatalmának vége felé a gazdasági feltételek romlásával együtt a nép helyzete is egyre sanyarúbb lett. Ráadásul az uralkodó elit belsõ ellentétei is élezõdtek, mire egyik csoportjuk segítségül hívta a mórokat. Azok jöttek is, de nem távoztak. A lakosság ezt örömmel fogadta. A 711-ben bekövetkezett invázióval megkezdõdött az Omajjad kalifák korszaka. Az ide bevándorló temérdek arab és jelentõs számú zsidó a keltibér lakossággal összeolvadva alakította ki a késõbbi spanyol etnikumot, amelynek egysége késõbb sem a keveredés nehézségei, hanem a bigott módon erõszakolt vallási szétválasztások mentén kezdett töredezni. A gótok viszonylag elkülönült lakossága a Goto-(Kata-)-lonia területre összpontosult. Népcsoportjuk saját nyelve nem spanyol.
A keleti germánoknak mindenesetre jelentékeny szerepük volt a fenti nyugat-európai országok és nemzetek létrejöttében. Uniónk múltjába tekintve, a többi korai germán törzsszövetség viselt dolgairól is érdemes lenne megemlékezni.
