A bencés püspök interjút adott a Renovabisnak.
A
pannonhalmi fõapát gondolatmenete két tárgy körül forog. Az egyik: a
magyar társadalom, feldolgozatlan történelmi problémáival,
atavizmusával és öröklött-ösztönös hatalmi gyakorlatával. A másik:
„feudális-szocialista örökségû katolikus egyházunk.” Egyik sem tanulta
meg, hogy a történelem kereke (többnyire) nem hátra, hanem elõrefelé
forog.
A bencés püspök rámutat a nálunk tapasztalt zavarodottság,
csalódottság, elkeseredettség jelenségeire. „Több honfitársam él hamis
álomvilágban.” A válsághoz tartozik, hogy nem nõttünk fel a
szabadsághoz és az ezzel együtt járó felelõsséghez, háttérbe kerül az
értékek közössége. Fejtegetése szerint az életteli és hívõ maggal
rendelkezõ magyar katolikus egyház néhány dologban tévedésbe esett.
„Nem akartuk elfogadni, hogy a mi társadalmunk is szekularizált,” ha
ennek mikéntje el is tér más európai országoktól. „Még mindig azt
gondoljuk, hogy népi egyház vagyunk, de ez már csak nyomokban érvényes.
A rendszerváltás után megpróbáltuk egyházunkban az utolsó békeév (1938)
állapotát visszaállítani.” Jól szervezett közösség képét szeretnénk
nyújtani, ám ez már rég nem érvényes.
Az egyházhoz tartozók zöme nem érti, hogy a politikai katolicizmus
letünt. „Kisebbség vagyunk, melyet kívülrõl és belülrõl is rosszul
ítélnek meg. Ennek téves (párt)politikai folyománya, hogy az egyházat
egyfolytában eszközként próbálják felhasználni...”, mint lehetséges
szövetségest.
„Magunkat, lényegünket és üzenetünket magunknak kell megismernünk és
hozzá kell szoknunk a szerénységhez és „új nagyságunkhoz” is.” (Ami,
szavainak értelme szerint, nem többségi-hatalmi poziciót és
mentalitást fejez ki.) „Reakcióink gyakran egy kisebbség reakcióihoz
hasonlók, de a folytonos felháborodással és tiltakozással senkit nem
lehet az Evangéliumhoz vonzani.”
