A Homo Sapiens egységes faj, az emberiségen belül nincsenek faji különbségek. A Homo Sapiens életének biológiai kereteit az ember faji természete határozza meg.
1. A húsevők közös parancsolatai
A Homo nemnek már a Sapienst megelõzõ fajai is minden ehetőt fogyasztottak, amit az alattuk tenyésző táplálékláncban találtak. Idővel fokozódó mértékben húsevõk lettek és mint ilyenek, az igazi ragadozókéhoz hasonló életmódot folytattak. A fejlett ragadozó szintén értelmes, barázdált agykérge van (neocortex), információkat képes célszerűen hasznosítani saját létfenntartására és mindezt lelkileg, érzelmileg is átélni. A Homo Sapiens sok-sok tízezer évig részben ugyancsak vadászatból és más ragadozóktól elorzott, általuk meghagyott zsákmányból élt. Sokáig maga is préda volt, majd fokozatosan a tápláléklánc csúcsára került. Túlélése azért is sikerült, mert az agyfejlődéshez szükséges állati fehérjére irányuló étvágyát ki tudta elégíteni. Fajtermészete tartalmazta a korábbi vadászó fõemlõsökkel közös biológiai tulajdonságokat.
A modern emberfaj genézisének összefüggő anatómiai mozzanatai, sok egyéb mellett, a függőleges testtartás, a kézfejlődés, a többszörösére nőtt agykapacitás, a permanens szaporodási képesség és szexualitás, a hosszú utódgondozás . Az agykéreg új funkciókra, a központi idegrendszeren belüli dominanciára és nagyságrendileg erősebb és magasabb minőségű emlékezési, kombinatív és asszociációs képességekre tett szert. Az állattól eltérően az ember despecializált lény, fizikailag semmiben sem különösen erős, de minden földi létformában sikerrel helytáll, száz fokos hőmérsékleti különbségekhez is alkalmazkodik, tevékenységi készsége univerzális.
A sapiens természetében benne vannak a korábbi vadászó fõemlõsökkel közös ingerek és gátlások, lelki szerkezetek, dinamikus sztereotípiák, magatartási minták is. Az állatvilággal közös tulajdonságokhoz tartoznak a külső ingerekre válaszoló, az életben maradásra, a poligám fajfenntartásra irányuló, idegi impulzusokkal és hormonokkal vezérelt serkentések és gátlások, melyeket a régi lélektan ösztönöknek nevezett. Ezek gerjesztették a szükségletérzéseit, érzelmi világának tartalmi összetevőit. Elemi magatartását a többi húsevõvel közös elsõdleges késztetések és tiltások szabályozták. Ezeket parancskészletnek nevezem. Korunk információs technológiájától eltérően, itt nem az embertől függött, hogy alkalmazza-e őket, vagy sem. „Ölj!” -így hangzott az egyik eredeti parancs. Ez vezette az õsembert, amikor saját túlélése végett vadászta a fogyasztására alkalmas élõlényeket. Mivel minden rivális ragadozónál gyengébb volt, néhány más emlõs állathoz hasonlóan az ember is csoportosan vadászott. Ez nem egyszerű falka volt, hanem beszélők együttélése, szociuma, amely már erősebb lett minden ragadozónál.
2.A második parancskészlet
A többi emlõs állattal közös kényszerekre az emberi együttélésben másodlagos késztető és tiltó parancskomplexum települt. Például, a hosszú utódgondozás által is megkövetelt állandó társaslét, a beszéd, a szerszámkészítés, a szabály- és tabukövetés, kezdetben fagyvidéken, majd általánosan a tűzhasználat, ruházkodás kényszere.
A többi emlõs állattal közös kényszerekre az emberi együttélésben másodlagos késztető és tiltó parancskomplexum települt. Például, a hosszú utódgondozás által is megkövetelt állandó társaslét, a beszéd, a szerszámkészítés, a szabály- és tabukövetés, kezdetben fagyvidéken, majd általánosan a tűzhasználat, ruházkodás kényszere.
Lelki életében a társaslétre válaszoló érzelmek sokasága működött. Kifejezése és mások felé közvetítése médiumokkal:hangokkal, magatartással, gesztusokkal, mimikával, énekkel, tánccal történt. Tudott nevetni. A mindennapi kommunikáció, a társas érintkezés fő médiuma a beszéd lett. Az állatok tagolatlan kommunikációja főleg a veszély, az élelem és a párzás jeleiből áll, de képtelen összefüggések, tartós ismeretek továbbítására. Ez a mi őseink számára a tagolt beszéd fokozatos kibontakozásával vált lehetővé. Ezzel együtt fejlődött ki a gondolkodás kényszere, lehetősége és vele a tisztán emberi megismerő képesség, más szóval a kognitív kompetencia. Ez fejlett emlékező, kombinációs és asszociációs képességeket feltételezett.
Az érzékleteket meghaladó kognitív megismerés első szintjén a dolgok és történések képzetei alakulnak ki. Tágyak céltalan összeillesztését mai kisgyerekekhez hasonlóan korábbi főemlösők is próbálgatták. Az ember azonban el tudta képzelni az elvégzendő cselekvést, és a holmit, amelyet aztán képes volt megalkotni. Ez volt a teremtés játéka. "Meg tudtam csinálni". Megnézte és látta, hogy jó. Ha ismeretlen tárgyat talált, azzal is kísérletezett, hogy mire lehet használni.
Az emlékezetből előhívott érzéki kép, ha annak a dolognak a lényeges tulajdonságait egységben tartalmazta, már képzet volt. Ennek révén lehetett az ember cselekvése magasabb szinten, vagyis sokkal több lépéssel előre tekintve, kiszámítottan eredmény-orientált, mint a ragadozóé. Egyetlen állat sem formálja a legegyszerűbb eszközt azért, hogy azzal valami előre kitűzött célt elérjen. Egyikük sem használja Prométheus ajándékát. Másként kifejezve, az ember közvetett lény, mindent közvetítéseken keresztül ér el, társas érintkezését, értelmi tevékenységét, eszközeit, és rengeteg másegyebet helyez maga és az elérni kívánt létfenntartási céljai közé. Ezeken a kerülő utakon összehasonlíthatatlanul többet tud elérni, mint az állat a maga direkt cselekvéseivel.
Ráadásul, a gondolkodás túllépett a képzetalkotáson és az egymáshoz hasonló dolgok, vagy jelenségek általános, közös kifejezésére fogalmakat alkotott. A tárgy okozati kapcsolatait, miértjeit és hogyanjait, külső összefüggéseit is feltárta. Ez volt a lényeg megismerésének játéka. Az ember, mint feltaláló, mint újító magasodott fel általa. Közlő értelme, eszköztára és cselekvése csak ezekkel a fogalmakkal tud operálni a rendszeresen megismételt létfenntartó gyakorlatokban. Kijelentő ítéletekből elemző, összefoglaló következtetéseket képes levonni, azok láncolatából törvényszerűségeket megállapítani, hogy megismerje világát és önmagát. Kísérletező, felfedező, ismeretszerző játékának önmagában vett célja a tudás. Ám a végtelen emberi cselekvésláncolat valamely pontján minden ismeret felhasználható. Ha momentán másra nem, legfőbb gazdagságunk, az információs kincs bővítésére, további belső összefüggéseinek feltárására. Információk feldolgozásával és termelésével ez a játékos felfedező faj kozmikus jelentőséghez jut. Ez a parány felderíti a világűrt és megnézi, hogy mire tudja használni.
A fogalmi gondolkodás, nem mindenhatónak tekintve és nem elszigetelten, hanem összefüggéseiben alkalmazva, nélkülözhetetlen speciális emberi sajátosság és vívmány. Más kifejezéssel, ezt hívjuk észnek. A rációval az ember reflektál a külvilágra és egy adott ponton megvalósítja az önreflexiót. Nemcsak él és gondolkodik, de ezt tudja is. Tudata van. Kibontakozott formájában ez eléggé késői termék. Hosszú korszakokon át az érzelmek uralma alatt állt.
A fejlett ragadozónak is van értelme. Az embernek emberi értelme és esze is van. Amikor azonban eszével ítéleteket alkot, tévedhet is. A hamis ítélet is benne van a pakliban. Közbeszédben hülyeségnek is szokták nevezni (ami a magyar nyelvben eredetileg elmebajt jelentett). Az ész és a tévedő botorság egyidejűleg született, ikertestvérek. Az állatot meg lehet téveszteni, de nem alkot magának tévnézeteket, hamis elképzeléseket. Erre csak ember képes. Hamis tudata lehet. Egy állatról nem mondhatjuk azt, hogy ésszerűtlenül cselekszik. Az irracionalitás ugyanúgy, mint a racionalitás az ember sajátja. Nem tévesztendő össze az emóciókkal.
3. A kulturális létezési mód
A kultúra első rendben - szabálykövetés. Az emberi agykéreg kognitív centrumként az önuralmat, a tervezést, a logikus és elvont gondolkozást szolgálja. Ám mindez túl is terjed a szabálykövetésen és a korábban említett túlélési parancsrenden, mivel egyben változatos lehetőségek tartománya is. Vagyis a szabadságé, melyben létrejöhetett az alkotó emberi szellem. Az utóbbi nem azonos a magasabb szellemi tevékenységgel, sem azzal, amit az újság kulturális szféraként emleget, vagy nívós "kultúrrovatként" publikál.
A szellem alkotó munkája a kultúra egészében valósul meg. Az utóbbit a franciák civilisation spirituelle- nek is nevezik, de az értelmezési keveredés elkerülése végett a régészet nyomában a német kultúrafogalmat és szinonímaként a műveltség szót használom. Korszakonként és helyenként eltérő válfajai vannak. Alapeleme a természetben addig nem létező, minõségileg új jelenség, a létfenntartás és a mindennapi életmód kultúrája. Akkortájt kezdődött, amikor ősünk követ pattintott, hogy azzal felszabdalja zsákmányát, de ez még nem volt elég és nem ez a lényege. Az kellett, hogy a többiek utánozzák, közösen gyakorolják, ez rendszeressé váljon és ennek a mintáját átadják utódaiknak is. A társaslét korai szakasza még tagolatlan, differenciálatlan egység volt. Összes funkcióit együttesen gyakorolták a közösségek tagjai.
Az ember képes lett arra, hogy a létért való küzdelmében megszerzett és rendszeres használatúvá vált vívmányokat rögzítse és továbbadja utódainak és társainak. A konzerválás és az újítás egysége a kulturális folyamat, amelynek eredményei egymásra épülve felhalmozódnak és az egymást váltó emberi életek között folyamatosságot teremtenek a közösségeken belül. Hacsak valamilyen természeti csapás, háború meg nem semmisíti az adott közösséget. Számos műveltség nyom nélkül elpusztult. Az egyes kultúrák egyébként sem örök időkre adott módon léteznek. Hanyatló szakaszukat egy jeles történész szerint mindig civilizációs szakasz követi. Ebben a tárgyban is inkább megmaradok a régészeti terminológiánál, melyben a civilizáció szó az utóbbi néhány ezer esztendő társadalmi szervezettségének jelölésére van fenntartva
Az ember bio-pszichikai és szocio-kulturális lény. Fajtermészete már nem szorítkozik a biológiai osztályozásban számára kijelölt helyre. A kultúra az emberrel együtt született. Az ember a műveltséggel együtt keletkezett. Ennélfogva, igazi történetét csak az átfogó művelődéstörténet képes leírni, aminek csupán szerény, habár fontos részét jelentik a művészettörténetek. Természetesen az egy fajhoz tartozó emberiségen belül nem lehet külön kultúraalakító faj, amely, hazug ideológiák szerint, emiatt magasabb rendű lenne másoknál. Az emberfaj műveltségén belül a nagyrasszok és módosulataik, tovább az etnikumok, a nemzetek létrehozták a maguk speciális kultúráit.
Egészében, a kultúra az emberre specifikus létezésmód, magatartás és folyamat. Elemi készsége nemzedékeken át öröklõdve, hosszú időn át orálisan rögzül. Ennek a használata és a mûveltség mások által kimunkált tartalma viszont csak tanulással, tapasztalattal sajátítható el. A kultivált lelki szerkezetek, dinamikus sztereotípiák, magatartási minták spontán módon nem rögzülnek. Az ember bármikor regrediálhat korábbi mintákhoz. Tömegpszichózis esetén ez a visszaminősülés percek alatt bekövetkezhet. Extrém vad környezetben az ember vadállattá válhat. Némely hódító rezsim a ragadozó példáját állítja az ifjúság elé. A katonai drill az ellenségre célzottan oldja fel a gátlásokat és szabadítja meg az ölés parancsát a korspecifikus kulturális kerékbilincstől. Géppé változtatja az embert, miközben a gépek egyre inkább emberbarátivá válnak és emberesednek.
Az õseredeti kötöttségek egy részét már a gondolkodás megjelenése kikapcsolta. A főemlősök korlátozásai közül azt, amelyik egyetemesen gátolta az azonos fajú egyedek megölését.
Az õseredeti kötöttségek egy részét már a gondolkodás megjelenése kikapcsolta. A főemlősök korlátozásai közül azt, amelyik egyetemesen gátolta az azonos fajú egyedek megölését.
4. A harmadik parancskészlet
Az emberek százezer éveken át gyalogos nomád vadászok voltak. Hatalmas területeken szétszórt kisebb (100 fõ alatti) csoportokban éltek. Az ember létezése beleolvadt a közösség életébe. Még egyed volt, nem egyén, ellenben vadász-cselekvéseiben a ragadozóknál sokkal nagyobb találékonyságot és rugalmasságot mutatott. Ám csak a közösségi test részeként, úgyszólván kinyújtott végtagjaként harcolt. Társas létében az én szinte nem is létezett, csak a "mi". A tudat közösségi jellegű volt. Kései grafikai alkotásaik is a legritkább esetben ábrázolnak egyéni arcot. Az elszigetelt csoportokon belül sajátos, orálisan hagyományozott és a közösség által uralt rend jelent meg. Harmadik parancskészletnek nevezhetõ, amit nem a dns kódolt, hanem a horda szokásrendje, társas hatása és hagyománya írt elő, mint szuperego. Az egyén ezzel ellentétes szükségletérzései, teljesülésükben akadályozott kívánságai, érzelmei a tudattalanba süllyedtek.
Az emberek közös szabályrendje még nem létezett, csak a csoportoké. A "mi" kezdettõl fogva, (ugyan eleinte a csekély népsűrűség miatt ritkábban) szembekerült az "õk"- kel, vagyis más embercsoportokkal a vadászterületért folyó harcban. Az "õk"-höz tartozókat meg lehetett és az esetek egy részében meg is kellett ölni. A horda egyetlen gyilkos személyiségként viselkedett, amikor lecsapott rájuk. Az "õk" annyit jelentett, hogy ellenség, holott ezek azonos fajhoz tartoztak. A felnőttek megölésének tilalma viszont általában érvényesült a közösségen belül. A faj megõrzése helyett egy szûkebb követelmény, a csoport fenntartásának parancsa érvényesült. A hordalét még nem ismert más csoportokkal közös, általuk is kötelezõnek tartott normákat.
A csoportok közti kapcsolatok elterjedésének nyomán a harmadik parancskészlet működése csoportrendből egyre táguló körben közösen gyakorolt magatartástípussá alakult át. Szélesedő területi közösségek alakultak. A harmadik parancskészletet most már az irányítás, állami kényszer, jog, erkölcs, intézményes vallás szabta meg. A kultúrának ezek az általános szabályai határozzák meg a faji természet érvényesülésének mikéntjét, anélkül, hogy az alapvető biológiai kereteket megváltoztatnák. A kulturális életmód bizonyos mértékig és fokozatosan, az ember élettani természetét is módosítja. Hatalmi törekvések és ideológiáik szokták felerősíteni a Mi és az Ők ellenséges szembenállását kifejező törekvéseket, érzéseket, gondolatokat, beszédmódot, szimbolikát.
A közvetve ható biológiai determináltság és társadalmi kényszer mellett azonban széles körben bontakozik ki és azokat a maga területén háttérbe szorítja a szellem szabad játéka.
5. Az alkotás magasabb szférái
Talán a legemberibb tulajdonság, összes sikereink szellemi forrása a fantázia. A teremtő képzeletet nem zavarja, hogy elszakad attól, ami érzékelhetően létezik és egyáltalán létezhet. A hús-vér ember által, saját örömére kigondolt fiktív világ a maga módján létezik. Az ősidők emberének mimetikus (utánzó) kifejezésekkel : hangokkal, tagolt beszéddel magatartással, gesztusokkal, énekkel, tánccal közvetített kommunikációja sem egyszerű másolata volt a reális történéseknek. A mesékben, mítoszokban, regékben, kultuszokban foglalt valóság részt vett a reális közösség életének formálásában.
A szellemi alkotómunka ezektől gyökeresen különbözik. Annak ellenére, hogy a mindennapos kommunikáció évezredes, ősi elemeiből építkezett a sokkal később kialakult zene és táncművészet, a termelő, majd kézműves technikából merített a képzőművészet, a beszédből a szó művészete. A termelési tapasztalatot később a tudomány általánosította, a szokásmorált az etika és az államtan, a világértelmezést a filozófia és a teológia. Röviden, ezek a mindennapi élettől minőségileg eltérő, öntörvényű, saját közegükben alkotó magasabb szellemi szférák. Nem foglalják magukba az értelmiségi foglalkozások egészét. A vállalkozás, a politika és a napi újságírás sem játszik bennük szerepet. A hajdanidőről általános szinten tájékozódva, ezeknek a szakosodott területeknek a tartalmával itt nem kellett foglalkozni.
