Az ősi emberi populáció létezése az állatvilágtól függött.
A táplálékszerzésen túl az ember sok egyéb szállal is kötõdött az állatokhoz. Az egyik szál az általuk nyujtott útvonalminta volt. Messzi földre is követte õket, hiszen a vadász megy a préda után, nem pedig fordítva. Őseink földrajzi felfedezései ennek köszönhetők.
Egy elõzõ emberfaj, a homo erectus egy tíz tonnás, 4 méter magas norfolki gyapjas mamutra vadászott. Van vagy 6oo ezer éve. (A hatalmas agyarakat arra használta az állat, hogy a növényi táplálékát kiássa akár méteres jégtakaró alól. A bunda is az evolúciós alkalmazkodás során keletkezett, mint ahogy a mai elefánt szõrtelen teste is.)
A Szibériában megõrzõdött egyik legújabb mamutleletet 1997-ben fedezték fel. Ez 3 méter magas és több mint 2 tonna súlyú volt. Ennek már az izomszövetei, bõre és belsõ részei is megmaradtak.Több mint 20 ezer éve feküdt az állandóan fagyott altalaj alatt. A két említett állat életideje közötti korszakból származott a legfontosabb lelet, amelyet a 20. sz. elején találtak meg: a Berezovkai Mamut, amely kb. 40 ezer éves. Az északi sarkkör tájékán bukkantak rá majdnem teljesen ép, fagyott állapotú testére. Ez és társai csábíthatták át a velük egykorú, már modern típusú embert a Behring földnyelvre, amely akkor szárazföldi hidat képezett az amerikai kontinens felé.
Egy másik szál a hétköznapi életben maradáshoz fontos fedezékekhez vezetett. A négylábúak találták meg maguknak és az õket üldözõ embernek a sziklaereszeket. Olyanokat, mint amilyen az alábbi képen látható. Ahol most házak vannak, oda menekültek a csordák rossz idõ esetén. A legtöbb sziklamenedék mélyén, mint itt is, barlang volt. Ott az emberek állandóbb szállást találtak maguknak. A périgordi laugeri menedék Franciaországban:
A harmadik szál az ökológiai környezethez vezet. Az erdõk terjedése miatt a tundrai flóra és fauna északra húzódott. Az emberek sokkal kisebb, fürgébb és ügyesebb állatokkal találták szembe magukat. Azok a csoportok tudtak életben maradni, amelyek a csiszolatlan kõkorszakban lehetséges legfejlettebb technikát alkalmazták. Hajító dárdákra, íjra és nyílra lett szükségük. Ezekhez apró, pontosan megmunkált kõeszközöket, mikrolit dárda- és nyílhegyeket készítettek. Eszközeiket egyre ügyesebben formálták. A mesterségbeli tökély a művészettel szomszédos. Ekkor kerültek az állatábrázoló mûvészi alkotások a barlangok falaira. Bennük erőteljesen fejeződött ki az az érzés, hogy az emberi létezés az állatvilágtól függ.
Az érzés nem csalt. Az állatállomány átalakulása alkalmazkodási kényszert hozott létre. Az ember csak saját tevékenységével módosíthatta a maga életformáit. Ezt meg is tette földi parancsra, vagyis az evolúciós nyomás hatására. Ezért lépett a korábbinál magasabb szintre: az őskőkor felső, utolsó szakaszába.
