Hetek

...

Jött a gettó, a zsidóüldözés. Úgy tudtuk, hogy alá van aknázva a ház, és közben nem volt. Ez volt a mese. Halálfélelem, kilátástalanság, sorstalanság, jól mondja az író. A tizenhárom éves gyerekre rászakad ez az egész, a Dohány utcai kertben csak a tetemek voltak temetetlenül, egymásra hányra. Ahova csak mentem, tetem volt.
Mennyi ideig tartott ez?
– Szerintem még felszabadulás után is.
Szétrohadtak?
– Szétszedték őket.
Iszonyatos szag lehetett.
– Fogott már meg halottat?
Soha.

– Ne is fogja.

...…

...

Néhány perc múlva megjelent egy orosz gyerek hatalmas, ragyás, kozák, meglátta a csillagot, és odajött hozzám. Először azt gondoltam, le akar szúrni, de levágta a csillagot, ledobta a földre, és rátaposott. Bánom, hogy nem tettem el – de akkor kinek volt ez az eszébe – és adott egy barna kenyeret. Tudja, mi volt az akkor? Az élet volt. Mostanában, hogy gondolkodom, mindig eszembe jut, hogy egy félkilós veknit akkoriban otthon hogy tudtunk annyi szeletre szétvágni. Ez művészet volt, hogy mindenki kapjon egy papírvékony kenyeret.