Szemelvények Nietzsche „A tragédia születése” c. művének első és második fejezetéből. - A legutóbbi három posztban olyan Nietzsche-kivonatokat közöltem, melyekhez addig magyarul digitálisan nem lehetett hozzáférni. A már digitalizált alapművek számára nem juthatott hely. A Zarathustra későbbi szemlézéséről afféle megállapodás történt. A bevezető sorban említett könyvből most mutatok be néhány kivonatot.
„Nagyot fog haladni az esztétikai tudomány, ha nemcsak logikailag látjuk át, hanem közvetlen bizonyossággal magunkévá tesszük azt a nézetet, hogy a művészet fejlődése az apollói és dionysosi szellem kétféleségével kapcsolatos: ugyanúgy, mint ahogy a nemek kétféleségéből támad az élet, állandó küzdelem és csak ideiglenes megbékülések közepette.
E neveket a görögöktől vesszük át, bár ők mélységes művészi hitvallásukat nem fogalmakban fejezték ki, hanem isteneik áthatóan világos alakjaival. A művészet e két istene, Apollo és Dionysos, födi föl előttünk a görög világban fészkelő azt az óriási ellentétet, mely ...az apollói és dionysosi művészet között megvan: ez a két merőben különböző törekvés egy úton halad, leggyakrabban nyílt harcot víva egymással, ...míg végül a görög “akarat” metafizikai csodatette révén egy párrá szentelve bukkannak elő, s e párosításukban végül az attikai tragédia egyaránt dionysosi és apollói műformáját nemzik.
Hogy ezzel a két törekvéssel jobban tisztába jöjjünk, képzeljük el őket mindenekelőtt az álom és a mámor elválasztott két művészi világaként; amely fiziológiai jelenségek között ugyanolyan az ellentét, mint az apollói és dionysosi állapot között. Álmukban jelentek meg legelőször, Lucretius fölfogása szerint, az emberek lelkeinek a fenséges istenképek, álmában látta a nagy szobrász emberfölötti lények elbűvölő formáit, s a görög költő a poétai ihletének rejtelmeit tudakoló kérdésre szintén az álomra gondolt volna, s hasonló fölvilágosítást adott volna, mint HANS SACHS a Mesterdalnokokban:
Barátom, az a költőben csodás,
Hogy álmot lát és álmot magyaráz.
Hidd el, a legigazibb mámorunk
Akkor való csak, mikor álmodunk:
És dalok, mesék, költemények
Nem mások, mint álomfejtések.
... A filozófusember még azt is érzi, hogy e valóság alatt is, melyben élünk és vagyunk, rejtőzik egy másik, egészen másfajta valóság, s hogy ilyenformán amaz szintén csalt látszat; és SCHOPENHAUER épp azt az adományt nevezi a filozófiai képesség ismertető jelének, hogy valaki az embereket s minden dolgot időközönként káprázatok és álomképek gyanánt látja. Mint ahogy a filozófus a lét valóságához, úgy viszonylik a művészi hajlamú ember az álomnak valóságához; beléje néz tüzetesen és örömest: mert a képekből sejti meg az életet, rajtuk képezi ki magát az életre. Nemcsak a kellemes és vonzó képek azok, melyek benne megértésre találnak: a komor, a borús, a szomorú, a sötét dolgok, a hirtelen akadályok, a sors csúfotűzései, a szorongó várakozások, szóval az élet egész “isteni komédiája” az Infernóval egyetemben elvonul előtte, nem mint puszta árnyak játéka – mert ő maga is együtt él és szenved a jelenetekkel -, s mégis nem egészen úgy, hogy a dolgok tüneményvoltát legalább sejtve ne érezze...
Az álombeli élményeknek ezt az örvendetes szükségét a görögök Apollo alakjában testesítették meg: Apollo, a formateremtő erők istene, egyúttal a jósisten. Ő, aki legbensőbb tulajdonságánál fogva a “káprázatok”, a fény istensége, uralkodik a képzelet benső világának szépséges tüneményein is.
S így szólhatna Apollóról, excentrikus értelemben véve, az, amit Schopenhauer mond a Maja fátylával borított emberről: “Mint a tobzódó végtelen tengeren, mely üvöltve torlasztja és mossa el a hullámhegyeket, egy puszta csolnakon ül a halász, a gyönge alkotmányra bízva életét; úgy ül nyugodtan, a gyötrelmek világának közepette, az egyes ember, a princípium individuationisra bízva magát.” Igen; azt lehetne mondani, hogy az ebbe a princípiumba vetett rendületlen bizalomnak s a vele áthatott ember nyugodt biztosságának Apollo a legfenségesebb kifejezése, sőt Apollóban láthatnók magát a princípium individuationis gyönyörű istenségét, kinek mozdulataiból és pillantásaiból az illúziók világának egész öröme és bölcsessége szól hozzánk, szépségével egyetemben.
.... Schopenhauer leírta a hajmeresztő borzalmat, mely megszállja az embert, ha hirtelen kétség lepi meg a jelenségek megismerési formáival szemben azáltal, hogy az oksági-kapcsolat érvénye, valamilyen alakjában, látszólag megszűnik. Ha e borzalomhoz hozzáadjuk a gyönyörteljes elragadtatást, mely a princípium individuationisnak ilyen megtörésével fölfakad az ember, sőt a természet legbensőbb lényegéből, akkor belepillantunk a dionysosi állapotba, melynek még jobban közelébe léphetünk a mámor analógiájának segítségével. Vagy a narkotikus ital hatásától, melyet a primitív emberek és népek mind himnuszokban zengenek meg, vagy a tavasz hatalmas, az egész természetet kéjesen átható közeledtétől támadnak életre azok a dionysosi gerjedelmek, melyek fokozásával az ember szubjektivizmusa a teljes önfeledtségbe olvad át.
A német középkorban is ugyanaz a dionysosi hatalom táncoltatott meg egyre növekvő tömegeket, melyek dalolva és bokázva vonultak egyik helyről a másikra: Szent János és Szent Vitus etapjának e táncosaiban ismerünk rá a görögök bacchikus chorusaira, melyek eredete Kis-Ázsiában, Babylonban s a szák orgiákban vesz el. ...
A dionysosi igézet nemcsak az embert fűzi össze újra az emberrel: az elidegenített, ellenséges vagy megigázott természet is újra békeünnepét üli tékozló fiával, az emberrel. Önként kínálja adományait a föld, és békülékenyen jönnek elő a sziklák és sivatagok vérengző vadjai. Virággal és koszorúkkal van telehintve Dionysos kocsija: párducok és tigrisek vannak a hámba fogva.
Tegyük át képbe Beethoven ujjongó dalát az “Örömhöz”, s ne legyen lomha a képzelőerőnk, mikor milliók remegve roskadnak a porba: ilyenformán közelébe léphetünk a dionysosi állapotnak. A rabszolga most újra szabad emberré válik, leomlanak mind a merev, ellenséges határok, melyeket a szükség, a kényszer vagy az “arcátlan divat” vont az emberek közé. Most, a világharmóniának evangéliumától, minden ember nemcsak kiengeszteltnek, megbékültnek, egybeolvadottnak érzi magát embertársával, hanem egynek vele, mintha Maja fátyla széjjelszakadt volna, s már csak rongyokban libegne a titokzatos Ős-Egy-Ok előtt. Dalolva és táncolva nyilatkozik meg az ember, mint tagja egy felsőbbrendű közösségnek: a járást és beszédet elfeledte, s azon az úton van, hogy táncolva röpüljön a légbe. Taglejtéseiből varázslat szól. Mint ahogy most beszélnek az állatok, s a föld tejet és mézet kínál, úgy az emberből is valami természetfölötti hang csendül ki: istennek érzi magát, ő maga most oly elragadtatva és fenségesen jár, mint azelőtt az isteneket látta megjelenni álmában.
Az ember nem művész többé, ő maga művészi alkotássá vált: az egész természet művészi ereje, az Ős-Egynek legteljesebb gyönyörűségére, a mámor viharzásában nyilatkozik meg. A legnemesebb anyag, a legdrágább márvány, az ember formálódik és mintázódik itt, s a dionysosi világművész vésőütéseit az eleusisi misztériumok kiáltása kíséri: “Porba rogytok, milliók? Világ, sejted az alkotót?” …
A görög ember ismerte és érezte a lét gyötrelmeit és borzalmait: hogy egyáltalán viselni tudja az életet, velük szemben a ragyogó olimpusi álomvilágot kellett megteremtenie. A természet titáni hatalmaitól való szörnyű aggodalmat, a minden megismerés határán fölül könyörtelenül trónoló Moirát, az emberiség nagy barátjának, Prometheusnak keselyűjét, a bölcs Oedipus rettenetes sorsát, az Atridák nemzetségére nehezedő átkot, mely Orestesből anyagyilkost csinál, szóval az erdei isten egész filozófiáját, a velejáró mítoszokkal egyetemben, mely a komor etruszkokat romlásba vitte – mindezt a görögök az olimpusiak ama közbenső művészi világával szakadatlanul leküzdötték, vagy legalábbis elpalástolták és leplezték. Hogy elbírják az életet, ez isteneket kellett a görögöknek teremteniök, mélységes szükségből: amely folyamatot úgy kell képzelnünk, hogy a rémségek ősi titáni istenvilágából fejlődött ki lassú átmenetek után, az apollói szépségösztön varázsától, az örömnek olimpusi istenvilága: mint ahogy rózsák hajtanak ki tüskés lombok közül…
Apollo, etikai istenség létére, övéitől mértéket kívánt, s hogy e mérték betartható legyen, önismeretet...“Titánnak” és “barbárnak” tartotta az apollói görög azt a hatást is, melyet a dionysosi szellem idéz elő: bár nem leplezhette, hogy őt magát is bensőséges rokoni kötelék fűzi ama bukott titánokhoz és herosokhoz. Sőt, ennél többet is kellett éreznie: egész élete, minden szépségével és mérsékletével, a szenvedés és megismerés rejtett szakadéka fölé épült, melyet a dionysosi szellem ismét fölfedett előtte.
Mivel Apollo mégsem élhetett meg Dionysos nélkül, a “titánira” és “barbárra” végül is éppen olyan szükség volt, mint az apollóira ... Az individuum, minden határt szabása és mértéké mellett, tönkrement a dionysosi mámor önfeledtségén, s elfeledte az apollói megszabásokat. A szertelenségről kiderült, hogy igazság; az ellentmondás, a fájdalomban fogant gyönyör a természet szíve szerint szólott és nyilatkozott meg. Így aztán mindenütt, ahol a dionysosi szellem befészkelte magát, megtört és megsemmisült az apollóinak ereje. ...
…A dionysosi művészet is a lét örökkévaló öröméről akar meggyőzni bennünket: csakhogy ezt az örömet nem a jelenségekben, hanem a jelenségek mögött kell keresnünk. Be kell látnunk, hogy mindaz, ami létrejön, fájdalmas pusztulásra van ítélve, bele kell pillantanunk az egyéni élet borzalmaiba – s mégsem kell elszörnyednünk: metafizikai vigasz hirtelen kiszakít bennünket a változó jelenségek forgatagából. Néhány pillanatra mi maga vagyunk az őslényeg, melynek érezzük féktelen létösztönét és életkedvét; ekkor már szükségesnek találjuk a jelenségek küzdelmét, kínját, megsemmisülését, látva az életre törő létformák túláradó bőségét, a világakarat szertelen termékenységét; e kínok rettenetes pengéje ugyanabban a pillanatban döf át bennünket, amelyben a dionysosi önkívület hatása alatt megsejtjük ennek az örömnek elpusztíthatatlan, örök voltát. A félelem és részvét ellenére is megtelünk az élet boldogságával, de nem mint egyedek, hanem mint maga az élő Egy, melynek teremtő kedvével összeolvadtunk.”
*
A kivonatolt első két fejezet csak az új esztétikai bölcselet alapvetését tartalmazza. Fő irányzata ennyiből is megérthető. A teória részleteit a szerző a könyv első tizenöt fejezetében világítja meg. Ebből született később, a többi között, Jaspers egzisztencialista rendszere és Sartre-é, aki a „La nausée” (Undor) c. filozófiai regényének fő eszméit a hetedik fejezetből vette. Nietzsche jó három évtizeddel a modern mélylélektan előtt rájött a tudattalan szerepére. Az ebben a könyvében szóba hozott két alapelv még egyenrangú, egymást kiegészítő módon működik. Ez még a klasszika filológián alapuló esztétikai bölcselet. Életfilozófiává akkor alakul át, amikor a szerző a dionyzoszi principium elsőbbségét, a biológia hatóerők uralmát kezdi hirdetni.
