Kelet-Ázsia mindig hatott az európai történelemre. A kétezer éves események egyfajta párhuzamát látom a sokkal később, a huszadik század elején lezajlott fejleményekben. Mindkét esetben távolkeleti ország győzött le egy észak-ázsiai katonai erőt.
Mint arról magam is beszámoltam, több mint kétezer éve, a hunok legyőzésével Kína adott lökést a nagy népvándolásnak, ami az egyik, máig ható meghatározó tényezője lett az európai etnikumok földrajzi elhelyezkedésének. Az 1904-5- ös háborúban a japánok tönkreverték a kínai, koreai gyarmatosításban számukra konkurrenciát jelentő Oroszország szárazföldi haderejét Mukdennél, hajóhadát pedig Csuzimánál.A cári birodalom katonailag nagyon meggyöngült. Márpedig a szerb nemzeti törekvéseket ez a hatalom támogatta, nem idealista felbuzdulásból, hanem azért, mert a saját déli, Boszporusz felé irányuló terjeszkedésének hídfőállását találta meg bennük. Az előző század végén, nemzetközi jóváhagyással a kettős Monarchia elfoglalta Bosznia-Hercegovínát. Most pedig, 1908-ban, az orosz gyengeséget kihasználva, bejelentette, hogy annektálja, magához csatolja annak területét. A Habsburgok balkáni terjeszkedése nem volt konfliktusban a német birodalom hasonló irányú, pl. törökországi törekvéseivel. Mindkét központi hatalom céljai kibékíthetetlen ellentétben voltak a cári udvar külpolitikai és stratégiai érdekeivel. Franciaország viszont, szintén a maga hódító megfontolásait követve az utóbbival és Angliával szövetkezett a központi hatalmak ellen. Ezzel persze csak részlegesen vázoltam fel a helyzetet. Nem térhetek itt ki a tizes években lezajlott két balkáni háborúra.
A balkáni politikai mozgást már jó ideje egyre fokozódó mértében a délszláv népek évtizedek óta tartó önállósulási és elszakadási törekvései határozták meg. Ezekre a magyar királyság történelmi osztályait képviselő politikusok sem találták meg a kellően rugalmas válaszokat. A szerb hazafias és nacionalista mozgalom teljes erővel lángolt fel az annexió után. Ausztria a birodalom fenntartása és kiterjesztése végett már régen preventív háborúra készült, amire a többi hatalom is hasonló felkészüléssel válaszolt. 1914-re a fenti érdekellentétek a robbanásig kiéleződtek, a bosnyák Gavrilo Princip merénylete csak a gyújtószikra volt a háború kirobbanásához. Tisza István ellenezte a hadüzenet elküldését. A hadbalépés egyik mélyebb oka azonban az volt, hogy az uralkodó rétegek, akiket ő is képviselt, évtizedek óta nem tudtak megfelelő választ adni a nemzetiségi mozgalmak követeléseire.
Ilyen eseményeknek nem egy okuk van. Hiba lenne azt gondolni, hogy ha annakidején a japánok nem győzik le az oroszokat, minden békésen folytatódik. Csupán arról van szó, hogy egy távoli és múltbeli esemény az egyik hatótényezője volt az első világháborúnak. És annak, ami ezután Magyarország számára bekövetkezett: a trianoni tragédiának.
