Camus nyomán, részben másként.
A regény hõse megöl valakit.
Megkísérlem körvonalazni a tettes profilját, másképpen, mint azt Camusnál olvasom.
Tehetséges, tanult ember, tud szórakoztatóan szellemes és kedves lenni,
de élete mindig úgy alakul, hogy amikor a környezete jobban megismeri
egoista személyiségét, magára marad. Van, ahol megtûrik, de általában
egy idõ után igyekeznek elkerülni, és ekkor õ azt hiszi, hogy nem vele
van baj, hanem a többiekkel. Ha munkája van, szorgalmasan elvégzi, ám a
környezetétõl való elidegenedése miatt a munkáját is rendre elveszíti.
Egyénileg értelmezi mindazt, amirõl az emberek között megállapodásos
felfogás uralkodik: a korrektség, az empátia, az érzelmek viszonzása, a
lelkiismeret, a szégyen, stb. A felelõsség saját tettei és szavai
iránt, a kötelesség, a másokról való gondoskodás, a hála - mindezt
félrevívõ módon, eredeti értelmükkel ellentétes módon fogja fel, ami az
emberek szemében ugyanannyit tesz, mintha ezek az érzések egyszerûen
hiányoznának nála. De mivel ezekrõl a saját magyarázatát hangoztatja,
nem ismeri el ezt a hiányt sem.
Lelki beteg, mert idegileg képtelen a hosszabb távú túléléshez
nélkülözhetetlen együttmûködõ magatartást gyakorolni. Visszaesik,
regrediál a gyermekkorba, amikor mások gondoskodtak róla és most is ezt
várja. Gyermeki regressziója olykor primitív, durva, akár hiszteroid
formákban jut a vele érintkezõk tudomására. Amíg (vagy: mivel) ezen nem
tud változtatni, szociális értelemben már régóta halott.
Ez az ember a saját betegségének az áldozata, más emberek pedig az õ
közönyének áldozatai. A bűntettet is különösebb indulatok nélkül
követte el. A regény cselekményének idején nem sokat törõdtek a bûnösök
pszichiátriai állapotával és azzal, hogy be tudták-e látni cselekményük
veszélyességét.
(Vissza Camushoz.)
A tárgyaláson az ügyész a vádlott elõéletét jellemezve, felemlíti
annak közönyét anyja élete és halála iránt. (Nem ölte meg, csak nem
sokat törõdött vele.)
Igen - mondta erõteljes hangon -, vádolom ezt az embert azzal,
hogy bûnös szívvel sírba vitte édesanyját. - Úgy látszott, ez a
kijelentés mély hatást tett az esküdtekre s a közönségre...
(Az ügyész rátér a vád tárgyát képezõ bûncselekményre.)
- Legalább megbánta-e, amit tett? Soha, egy szóval sem, uraim. A
tárgyalás folyamán ezt az embert egyszer sem, egyetlenegyszer sem
rendítette meg gyalázatos rémtette.
(A vádlott visszaemlékezése a tárgyalásra.)
Szó sincs róla, kénytelen voltam beismerni, hogy igaza van. Nemigen
bántam, amit elkövettem. Igazán sohase sajnáltam meg semmit sem. Mindig
azzal törõdtem, ami majd ezután történik, akár ma, akár pedig holnap.
...az ügyész most már a lelkemrõl kezdett beszélni.
Azt mondta, hogy ... nincsen olyan erkölcsi elv, ami iránt
fogékony lennék. - Szó sincs róla - tette hozzá -, ezt nem illenék a
szemére hányni. Nincs jogunk hiányolni nála azt, amit nincs módjában
megszerezni. De ha a szív üressége, azon a fokon, amelyen ennél az
embernél találhatjuk, általános érvényû lesz, ebbe a társadalom is
belebukhat.
(A halálraítélt monológja életének utolsó napján)
De magamban biztos vagyok, biztos mindenben, biztosabb, mint a magam
létében s eljövendõ halálomban.... Igazam volt, igazam van, mindig s
mindenben igazam van. Éltem egy bizonyos módon, s élhettem volna
másképp is. Volt, amit megtettem, volt, amit nem. Ezt s ezt sose tettem
meg, viszont ezt meg ezt megcselekedtem. No s aztán? Mintha mindig erre
a percre vártam volna... s erre a bizonyos hajnalra, amely majd
igazolni fog. Semmi, de semmi se fontos, jól tudtam... Valami homályos
áradat szállt felém a még el nem érkezett esztendõkön keresztül, s ez
az áradat útközben kiegyenlítette mindazt, amit valóban átélt s mégsem
valóságosabb esztendõim kínáltak.
(Vissza a kiinduláshoz: saját nézetem a vádlottról. )
Többféle szindróma hordozója, hiszen a lelki bajok, mint tudjuk,
gyakran együtt járnak. Legnagyobb baja a paranoid magabiztosság
("mindenben igazam van") és a skizoid önbecsapás ("semmi sem fontos").
Így hazudik önmagának, hogy elkerülje a szembenézést a realitással.
Epileptoid megnyilvánulása, amikor sajnáltatja magát azért, mert õ
gyenge ahhoz, hogy szembeszálljon az õt üldözõ környezetekkel.
A szokványos gondolkodás a vérrokonság alapján önkéntelenül is rávetíti
a bûnt a szülõkre. És hamar kész a másik fajta ítélet is: ilyennek
neveltétek. Az elbeszélésben a regényhõs anyja szerencsésnek mondható,
hogy nem élt hosszabb életet. Életének tragédiája fia közönye volt,
melytől õ szenvedett a legtöbbet. De még gyötrelmesebb lett volna
a számára, ha fiának áldozatai õt okolták, hibáztatták volna azért a
magatartásért, amelynek elsõsorban õ volt a szenvedõ alanya.
Közöny
2008.05.14. 20:47 Italo Romano
Szólj hozzá!
Címkék: asszociációk
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://ismeretvadasz.blog.hu/api/trackback/id/tr915048176
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
