A hajdani korok hiedelmei egy-egy lelki gondra próbáltak válaszolni és nem rajzoltak átfogó világképet.
*
A vadászatból élõ emberi csoportot
a kialakuló tagolt beszéd segített összetartani. A közösség tagjai
elemi szinten fogalmakat alkalmaztak, ítéleteket alkottak. Az állati
értelemtõl az emberi észig jutottak. Az ész azonban nem foglya annak,
ahogyan a természet létezik és egyáltalán létezhet. El tud szakadni
attól és az emóciókkal szövetkezve a képzeletnek ad szállást. A
fantázia sok féle hiedelmet teremtett. A kezdeti idõkben ezek csak
egy-egy lelki gondra próbáltak válaszolni és nem rajzoltak átfogó
világképet.
Most három fajta hiedelmet említek meg.
1. Az õsvadászok úgy gondolták, hogy a testet a lélek teszi élõvé. Amikor a legfõbb érzelmi feszültségük tárgya a halál lett, annak részbeni tagadására kerestek formulát. Megnyugtató volt az a hit, hogy a halál nem érinti a lelket, ami akkor csak különválik a testtõl. A halhatatlan lélek mai hitéhez hasonlóan az õsi halottkultusznak is ez az egyik fõ gondolata. A lelket az utóbbi szerint valamilyen anyagi rész hordozza: a lélegzet, a koponya, a vér, a csontváz, stb. A növényeknek, köveknek, hegyeknek is lelkük van: ezt hiszi az animizmus, ami még nem számol istenekkel. Elterjedt hiedelem értelmében némely tárgynak különleges hatalma, "maná"-ja volt, mint késõbb a bálványoknak, ereklyéknek, kegytárgyaknak, koronáknak.
2. A gyógyító munkát, a sebek ellátását a nõk végezték. A gyógyítás része volt az érzelmi ráhatás: énekeltek a betegnek, csakúgy, mint a csecsemõknek. Táncokkal, mimikával, egyéb gesztusokkal kísérték mindezt. Az ilyen, nem anyagi hatásokban való hitet fokozatosan kiterjesztették az élet sok területére. A mágia abból a hiedelembõl alakult ki, hogy a gondolatoknak, a szavaknak hatalmuk van a reális világ fölött. A mágiát utánozzák a jelenkori templomok szertartásai is. Az õsidõkben azonban a természet feletti erõkkel nõk rendelkeztek. Nagyon hosszú ideig nõk voltak a sámánok. Az embercsoport vezetését egy tapasztalt vadász mellett egy idõsebb nõi sámán látta el. Még a modern idõkben is, a megmaradt õshonos törzsek sámánjai nõi ruhát, maszkot öltenek, vagy ruhájukat nõi jelképekkel ékítik.
3. Az õstisztelet más, mint a halottkultusz. Azonos származású klánok, nemzetségek közös õseinek tisztelete kapcsolatot teremtett a csoportok között. Ez a kultusz nem mindenütt létezett és már a patriarchátus idõszakához visz át. A közös õs a totem, amelyet egy idõ után állat képében képzeltek el. Késõbb azonos totemje lehetett nem vérrokon csoportoknak, törzseknek, népeknek is. Példa rá a szarvas, a turul madár, a bárány, a galamb, amely szent lelket képvisel. Hajdanában a közös õs az apafigura jelképe volt. Totemrokont nem volt szabad megölni, totemrokonnal nem volt szabad házasodni. A tabu elsõdlegesen ezt a tilalmat jelentette. De idõnként éppen a tabu közös megsértése volt kötelezõ, például a totemállat ünnepi megölése. Olykor pedig a régi apafiguráé, vezetõé.
A fentiek tükrében magától értetõdik, hogy az Euroázsiában élõ homo sapiens sapiens a kezdeti idõkben nem ismert átfogó világmagyarázatot nyujtó vallásokat. Kérdezni azt érdemes, hogy képzeletében végülis miért születtek meg az istenek.
Folyt. köv.
Most három fajta hiedelmet említek meg.
1. Az õsvadászok úgy gondolták, hogy a testet a lélek teszi élõvé. Amikor a legfõbb érzelmi feszültségük tárgya a halál lett, annak részbeni tagadására kerestek formulát. Megnyugtató volt az a hit, hogy a halál nem érinti a lelket, ami akkor csak különválik a testtõl. A halhatatlan lélek mai hitéhez hasonlóan az õsi halottkultusznak is ez az egyik fõ gondolata. A lelket az utóbbi szerint valamilyen anyagi rész hordozza: a lélegzet, a koponya, a vér, a csontváz, stb. A növényeknek, köveknek, hegyeknek is lelkük van: ezt hiszi az animizmus, ami még nem számol istenekkel. Elterjedt hiedelem értelmében némely tárgynak különleges hatalma, "maná"-ja volt, mint késõbb a bálványoknak, ereklyéknek, kegytárgyaknak, koronáknak.
2. A gyógyító munkát, a sebek ellátását a nõk végezték. A gyógyítás része volt az érzelmi ráhatás: énekeltek a betegnek, csakúgy, mint a csecsemõknek. Táncokkal, mimikával, egyéb gesztusokkal kísérték mindezt. Az ilyen, nem anyagi hatásokban való hitet fokozatosan kiterjesztették az élet sok területére. A mágia abból a hiedelembõl alakult ki, hogy a gondolatoknak, a szavaknak hatalmuk van a reális világ fölött. A mágiát utánozzák a jelenkori templomok szertartásai is. Az õsidõkben azonban a természet feletti erõkkel nõk rendelkeztek. Nagyon hosszú ideig nõk voltak a sámánok. Az embercsoport vezetését egy tapasztalt vadász mellett egy idõsebb nõi sámán látta el. Még a modern idõkben is, a megmaradt õshonos törzsek sámánjai nõi ruhát, maszkot öltenek, vagy ruhájukat nõi jelképekkel ékítik.
3. Az õstisztelet más, mint a halottkultusz. Azonos származású klánok, nemzetségek közös õseinek tisztelete kapcsolatot teremtett a csoportok között. Ez a kultusz nem mindenütt létezett és már a patriarchátus idõszakához visz át. A közös õs a totem, amelyet egy idõ után állat képében képzeltek el. Késõbb azonos totemje lehetett nem vérrokon csoportoknak, törzseknek, népeknek is. Példa rá a szarvas, a turul madár, a bárány, a galamb, amely szent lelket képvisel. Hajdanában a közös õs az apafigura jelképe volt. Totemrokont nem volt szabad megölni, totemrokonnal nem volt szabad házasodni. A tabu elsõdlegesen ezt a tilalmat jelentette. De idõnként éppen a tabu közös megsértése volt kötelezõ, például a totemállat ünnepi megölése. Olykor pedig a régi apafiguráé, vezetõé.
A fentiek tükrében magától értetõdik, hogy az Euroázsiában élõ homo sapiens sapiens a kezdeti idõkben nem ismert átfogó világmagyarázatot nyujtó vallásokat. Kérdezni azt érdemes, hogy képzeletében végülis miért születtek meg az istenek.
Folyt. köv.
